Ahogy
azon a hűvös, kora nyári éjszakán komótosan lépkedtem hazafelé kedvenc
kocsmámból, néhány sör után, fura gondolatok férkőztem az elmémbe. Fülembe
csendesen szólt a kellemes jazz, a bódító női hang egészen ellazított, ahogy
énekelt. Még éreztem ruhámon annak a nőnek az émelyítően édes, vattacukor
illatát, aki még a kocsmában bújt hozzám, némi biztonságot, megértést és
gyengédséget keresve. Mindig kellemesen gondolok rá. Vonzódtam hozzá, ezen
nincs mit tagadni és ezt ő is tökéletesen tudta. Gyönyörű nő volt, hogy
tökéletes e, az már egy másik kérdés. De bizton állíthatom, hogy igazi
egyéniség és hogy úgy mondja, valódi nő. Kedveltem. Mindig is kedvelni fogom,
szívesen töltöm vele az időm, mind a mai napig, de mégis van benne egy
csipetnyi abból az elviselhetetlen személyiségből, ami igazán érdekessé teszi
számomra. Gondolataim egyre körülötte jártak. Most is próbáltam kissé védeni,
és törődni vele, de nem hagyta. Konok, és önfejű. Dacos, igazi amazon, bár eme
női harcosokra jellemző könyörtelenség nélkül. Furcsa, nehezen kiismerhető, de
pont ebből ered hihetetlen vonzereje, mely gondolataimat folyton egyazon
mezsgyére terelték. Nem tudtam kiverni fejemből kissé irritáló, de ennek
ellenére valódi vidámságtól csengő, kristálytiszta kacagását. Úgy nevetett,
tiszta szívéből, ahogy manapság már nagyon kevesen képesek. Benne volt abban a
nevetésben minden vidámság, szomorúság, öröm, és bánat, ami csak a világon
létezik. Elképesztő személyisége volt, magával ragadó, az a fajta, akit egyből
megjegyez az ember. Sok barátja volt, ám mégis magányosnak tűnt, lehet
önszántából, lehet csak a mostoha sors akaratából, de nem bánta, élvezte az
egyedüllét adta minden előnyt, és hátrányt. Boldognak nézett ki, bárhol s
bármikor, ha ránézett az ember, újra visszatért az életkedve, egy nehéz,
fárasztó, munkával teli nap után. Maga volt a megtestesül pozitív oldala az
univerzumnak. Bár ezt ő nem mindig érezhette, mert nem éreztette vele senki.
Mindig is próbáltam törődni vele, de nem mindig engedett olyan közel, ahogy azt
kellett volna. Voltak persze hibái, de mind a lénye része, azok nélkül nem is
lett volna önmaga, és ez így van rendjén. Szóval igen. Tökéletes volt. És ezen
nincs mit tovább magyarázni. Szerettem, és mindig is szeretni fogom, no talán
nem úgy, ahogy azt a szó sugallja. Nem szerelemből, inkább mondanám tiszta
embertársi szeretetnek, ami olyanok iránt érez az ember, aki akár a
legfontosabb is lehetne számára, de ebbe most nem mennék bele.
Most
is megihletett, írnom kéne valamit, de csak ülök a porosodó írógépem felett,
kezemben whisky és cigaretta, amiből már vagy a huszadikat szívom, amióta
visszaértem az irodámba. Csak bámulom az üres, makulátlanul tiszta fehér lapot
és a billentyűket a gépen. Még mindig rejtély számomra, miféle logika alapján
rendezték ilyen sorrendbe a betűket. Egyre csak az járt az agyamba, hogy mi az,
amit meg kéne osztanom a világgal, de az ő illata az orromban, alakjának,
érintésének, ölelésének emléke folyton kiszorít minden mást az elmémből. Nem
tudok koncentrálni. Figyelmem ugyanoda kanyarodik vissza, arra a sziluettre,
amit a sötét szoba sarkában állni látok. Őrá hasonlít, az ő alakja sejlik fel
az árnyékok görbületében, ahogy a félhomályos szoba falára vetül, a füstön
keresztül. Le kéne már szoknom. A sok bagó fog elvinni egyszer.
Feladom.
Majd holnap talán sikerül…
