Az éjjeli viharra csupán csak néhány pocsolya emlékeztetett az úton. Oly hirtelen ért véget a fergeteg, mint ahogy lecsapott az éji álmát gyanútlanul alvó világra, ám annál tovább tartott. Az ázott föld, és nedves növények illatától terhes, hideg, hajnali levegő, némi megnyugvással töltött el. Most már vége a tombolásnak, és nem sokon múlott, hogy azt az ítéletidőt a szabad ég alatt kelljen töltenem. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy szó szerint belebotlottam átmeneti menedékembe. Egy aprócska barlang egy sziklakiszögelésen. Nem túl tágas, nem is túl komfortos, de sem a jeges szél, sem az eső nem talált utat a mélyére. Éppen megfelelő volt. Most is ott ültem előtte, lábamat a legalább százötven embernyi mélység fölé lógattam, a szikla pereméről. Raktam volna tüzet, de ilyenkor száraz fát, s gyújtóst találni lehetetlen, így inkább csak szellemem erejével tartottam melegen a testem, ez sem túl hatékony megoldás, de a célnak így is megfelelt. Az észak felé elterülő síkság így a hajnali sötétben, szinte végtelennek látszott, csak emlékezetem egészítette ki a látvány valahol messze néhány nagyobb dombbal, és tenger, higanyosan csillogó ezüstjével. A tájat kígyók, vagy inkább kék férgek módjára tekergő, lassú folyású, ám annál hatalmasabb folyók szelik keresztül kasul. Mind itt a Tengely Hegy gyökereinél születik, és valahol annál a nagy tengernél ér véget. Jártam már ott. Nem is egyszer. Ott születtem. Most is oda tartok. Haza kell térnem még, most utoljára, mielőtt megkezdem a legnagyobb, és legutolsó utazásomat a messzi keletre. Nem fognak otthon szívesen látni, pedig talán nekem köszönheti a legtöbbet a birodalom. Sokat tettem a hazámért, és hálából elüldöztek, számkivetetté váltam. Pedig régen király voltam, jól éltem, sose volt gondom semmire sem. De most csak magányosan vándorolok az üres világban, társam nem lévén, lassan teljesen megőrülve a csendtől. Tudtam, hogy mi várhat rám, ha újra visszatérek, de vállalnom kell a kockázatot, és csak abban bízhatok, hogy majdan, ha eljő az idő, az istenek máshogy fogják gondolni, és majd Ott, a Kárpiton túl meglelem azt, ami megillet engem tetteimért, legyen az jó, avagy rossz.
Vagy majd keleten talán. Hm… kelet… már a hajnali nap, halovány bíborszín pírt vetít a szakadozó felhők hasára. Bár látni még nem lehet –ahhoz még túl sötét van-, de képességeimnek hála hamar kiszúrtam alant, a hegy lábánál húzódó úton közeledő alakot. Még messze volt. Úgy kétórányi járásra. De ilyen tiszta időben, még sötétben is messzire lehet látni. Volt abban az emberben valami… Már akkor is éreztem azt a furcsa bizsergést a tarkómban, olyasmit, mint csata előtt, amikor még utoljára ellenőrzöm felszerelésem, és feltekintve már csak az ellent látom, rohamban közeledni. Az alak szemmel láthatólag nyugatnak tartott, a Nagy Városba. Hova máshova, amikor itt közel s távol, innen nyugatra, egészen az óceánig, nincs semmi, csak végtelen mezők, vagy égbe törő, nyaktörően meredek hegyek. Én oda igyekeztem egyelőre. Némi pihenés rám fért már, készleteim feltöltése, egy ló beszerzése, fegyver és páncéljavíttatás, fürdés. Már hetek óta nem találkoztam más emberrel, nemhogy egy fogadó kényelmes ágyában aludjak, vagy valami finom, erősen fűszerezett étket egyek. Nem volt könnyű átkelni a Hegyen, kevés járató hágó vezet át, azokat is felügyeli valamely rablóbanda, vagy önkényesen kikiáltott kiskirály. Nem akartam, hogy az otthoniak idő előtt tudomást szerezzenek jöttemről, mert bár hatalmas az ember világa, de valahogy, ha hírekről van szó, igencsak összezsugorodik.
Indulnom kéne nekem is lassan, de ebben a sötétben, még nekem is jó eséllyel öngyilkos próbálkozás lenne lejutnom az útra, a nedves, mohás, csúszós sziklaoldalban. De úgy számolom nagyjából fertály óra múlva, már eleget látok ahhoz, hogy elindulhassak, és körülbelül azzal az utazóval egy időben érek le az útra. Egyáltalán nem aggasztott az érzés azzal a férfival kapcsolatban, sőt egyenesen vártam a találkozást. Így ráérősen összeszedte a dolgaimat, ellenőriztem a felszerelésemet, és a hajnali nap első sugaraival neki is vágtam a hegyoldalnak. Egy aprócska, alig észrevehető ösvényen haladtam lefelé, nem törődve azzal, hogy a közeledő alak észrevesz, vagy sem. Sőt, inkább legyen így, minthogy váratlan lepjem meg. Ám minden nyugodtságom ellenére folyamatosan szemmel tartottam. Magamnak sem akartam meglepetést. Ahogy én egyre lejjebb, ő pedig egyre közelebb ért, úgy vettem csak észre, hogy miért is oly furcsa nekem. Mert nem férfi volt. A mozgásán már eddig is láthattam volna.
Jóslatom pontosnak bizonyult, én pár perccel előztem meg a nőt. A Nap már bőven a horizont fölött lebegett, pontosan a nő háta mögött, mintegy arany aurába ölelve az alakját, az egyszerű emberek, akik még nem láttak annyit, mint én, akár isteni jelenésnek is hihették volna. Bár még egy pár pillanatra én is elgondolkoztam rajta, hogy lehet mégsem ember az illető. De ez badarság, angyalok márpedig a legritkább esetben lépnek erre a világra, és akkor sem gyalog közlekednek, bár az is kétségtelen, hogy a téren kívüli világok, elmémet, és asztrális testemet körülvevő kaotikus hullámzása csendesedni, és rendszerbe állni látszott. A Nap közben az alacsony fák lombja mögé bújt, az aura mintegy varázsütésre eltűnt, de a jelenés maradt. Csodás szépségű nő volt, ázott haja és ruhái szorosan a testére tapadtak, így feltűnően látni lehetett tökéletes alakját. Mozgása egy ragadozóéra emlékeztetett, nyugodt, kimért, ám mégis erőtől teljes, ugrásra kész, megfeszült izmok. Óvatos komótossággal közeledett felém, borostyán szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Az éji vihar őt nem kímélte meg annyira, mint engem. A testén lévő apró sebek, és szakadozott ruhája arról tanúskodott, hogy a szabadban töltötte az éjszakát. Odaért hozzám, megtorpant, végtelenül megfáradt tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Az ékkövekként csillogó szemek mélyén rengeteg keserűséget és fájdalmat láttam csak, a múltjának emlékeit, az idáig vezető út viszontagságait. Ő is messziről jött, nehéz és veszélyes utakat járt meg. De a lelkét nem láttam, azt bölcs módon, óvatosságból elrejtette előlem bármennyire is fürkésztem, a védfalak mögé nem juthattam be, ha ő nem akarja. De ez a tekintet. Oly ismerős. Láttam már nem egyszer, nem kétszer, reggelente, ha a tükörbe nézek. Minden alkalommal, ugyanilyen szempár néz vissza rám. Megértettem a nőt. Tudtam, hogy útja éppoly nehéz, mint enyém.
A nő teste megremegett, egyre nehezebben pislogott, szemhéja ólomként csukódott le, majd térdre esett. A sár derekamig fröcskölt, ahogy oldalra dőlt, most láttam csak, a hátán éktelenkedő hatalmas sebet. Ezt nem a vihar tette. Sima szélű, mesteri vágás volt, mélyen a húsába mart. Értő kéz forgatta penge volt, ami ily csúnyán elintézte. Csoda, hogy még él. Más már régen belehalt volna egy ilyen sérülésbe, de ő erős volt, sokkal erősebb, mint bárki, akivel valaha találkoztam. A vágás szélei bár már száradtak, de még mindig szivárgott a vér. Ölembe emeltem hát ernyedt testét, talán még nem késő, ha sietek. Csak a remény volt velem, hogy még időben találtam rá, és ha az istenek is úgy akarják, akkor segíthetek neki, talán az útján is elkisérhetem, így hát elindultam vele a Nagy Városba.
