Valahol #7

     Mosolyogtam, önkéntelenül, és úgy, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor leghőbben vágyott játékot megkapja. De a tavacska vize hűlni kezd. Lassan, fokozatosan, és én egyre mélyebbre merülök, hogy ne kelljen újra fáznom. De félő, hogy felettem oly vastagra hízik a jég, amin áttörni már képtelen leszek. Fojtogat a víz. Betolakszik a számba, orromba, tüdőmbe. Levegőhöz nem jutok. Nem jó már itt sem. Mennem kéne tovább. De újra ki a jeges pusztába, továbbra is egyedül, csak magammal. Nem akarom. Itt akarok lenni még egy kicsit, de nem lehet, mert csak kínoz. Kínoz. Kín. Nem ismeretlen érzés ez, ám még mindig nem tudtam hozzászokni. Mert mindig egyre erősebben tör rám. Mennem kéne, de nem akarok. Még nem. Maradni akarok, örökre itt lenni, ahol ha nem is jó, de nem annyira fájdalmas, mint máshol. De már nem számít… úgyis végem…

Rak’hat Nor - a Sárkányagyar

A múzeum méreteiben hatalmas volt. Díszei mind óarany, és márvány. Fenségességében talán csak a Császári palota múlhatta felül. Az aranypettyekkel szórt, tükörsimára csiszolt éjfekete márvány lépcsősor, ami az előcsarnokba vezetett, olybá tűnt, mintha maga a kozmosz lenne, minden egyes apró csillagával. Aranyfős, irdatlan oszlopok szegélyezték utunkat, hogy ahogy haladtunk felfelé. Már maga az épület egy csoda volt, a hatalmas boltíves ablakokkal, a több ember magas belső termeivel, és a legjobb kertészmesterek alkotta külső udvaraival. Mindenhol díszed szegélyek, szobrok, aranyfüst vonta grádicsok, csillogó márvány, színes mozaikok, és elképesztő fazettás mennyezet. Monumentális volt az egész, az emberi alkotókészség legfelsőbb szintje.

Az itt tárolt régészeti leletek értéke éppúgy felbecsülhetetlen mint maga az épület, amelyben otthont kaptak. Most is szenzáció számba menő új tárgyak érkeztek, az ország másik végéből, az egykor volt Birodalom fővárosának ásatásainak egyikéről. A magamfajta közrendű aligha csodálhatta meg fenségét eme értékeknek, hisz bebocsátást nem nyerhettek ide. Nekem is csak az volt a szerencsém, hogy a nemes akinek épségét vigyáztam, sznobizmusa ilyen ásatások és régészek támogatásában teljesedett ki. Nem kevés pénzt adományozott már az ősi értékek kutatására, így hát elvárta, hogy vendégként léphessen be ide. Bejártam már vele a termek százait, újra és újra ámulva a vitrinek tartalmán, de most valahogy másabb volt. Mindig izgatottan érkeztem, de most a szívem majd kiugrott a helyéről, szinte ziháltam, mint mikor először készülök megcsókolni a szerelmem. Olyfajta izgalom volt ez, amit szavakkal leírni lehetetlen, de éreztem, hogy van itt valami, amit várok, ami vár engem.

A főcsarnokban már várt minket a tudós, aki ha lehet azt mondani, barátja volt uramnak, érdekből, vagy szívből, azt már nem tudom. Míg ők üdvözölték egymást, leadtam fegyvereim az egyik inasnak, mert attól hogy testőr vagyok, mégsem illik itt kardokkal mászkálni. Így dél tájban elég nagy volt a nyüzsgés itt. Taláros alakok jöttek mentek, kinél néhány pergamen, kinél kisebb ládák, dobozok. Látogató sem volt kevés. Nemesek, szolgáik, testőreik. Kisebb két, három fős, és nagyobb tíz, tizenöt fős csoportok. A testőrök egymást méregették. Mindig egymást méregettük. Jól ismertük a másikat, de barátok nem voltunk. A szolgák engedelmesen követték urukat, vagy éppen úrnőjüket, tekintetüket sosem emelve fentebb annak térdénél.

És volt ott egy nő. Mesés szépségű nő, bíborszín ruhában. Láttam már párszor, de nem tudtam ki ő. Szépsége mégis minden alkalommal igézően hatott rám, díszes gyűrűkkel és csattokkal zabolázott hófehér haja vízesésként omlott vállaira, és mintegy keretbe vonta a festett arcot. Az arcot ami semmiben sem különbözött a csarnok kupoláját tartó, márványból faragott angyalokétól. Szeme fekete hasíték a márványban, melyek mélyén tengerkék tó szikrázott a napfényben. Tökéletes volt, nemes volt, fajtájának csodája, talán maga egy az Istenek közül. Mindig egyedül jött, és egyedül ment. Körbejárta a csarnokokat és termeket, szólni sosem szólt senkihez, csak vörös csipkekesztyűbe vont kezével intett néha oda egy-egy teremszolgát, hogy vegyen a tálcákon kínált frissítő italokból. Kecses mozdulatokkal rótta köreit, annak ellenére, hogy kissé telt volt, hatalmas keblei, minden lépésére szinte elszabadulni vágytak szűkre szabott ruhájának fűzői, és csipkéi közül. Lopva bámultam őt, hisz ha észreveszi valaki, hogy nemes hölgyre íly illetlen mód nézek, talán a fejemet veszik. Most is csak néha pillantottam rá, ahogy átvágott a tömegen, de egyszer megtorpant, és felém nézett. Egyenest a szemembe. A köztünk lévő, majd harminc lépés távolság ellenére is tökéletesen láttam a szája sarkában megbúvó szolid mosolyt, de szemei domináltak, szinte világítottak, és úgy vonzotta a tekintetemet, mint éjjeli lepkét a mécsfény. Pár szívdobbanásnyi idő után, amikor felfogtam, hogy észrevett, elkaptam pillantásomat, és csizmám orrát kezdtem tanulmányozni. Égett az arcom, a fülem, egész a fejem búbja is. Tiszteletlen voltam. Vártam, hogy mikor kiált fel, de nem történ semmi. Mire újra oda mertem nézni, már a terem túlfelén járt, és onnan pillantott még vissza rám, majd eltűnt a hatalmas, díszes faajtó árnyékában.

Gyorsan hálát adtam az Isteneknek, hogy nem vette szívére tettemet, és indultam is uram után. Addigra már ő sem járt messze az imént említett ajtótól, szinte a küszöbön értem utol. De még mindig a nő töltötte be gondolataimat, ezzel figyelmetlenné téve. Fel is löktem egy szolgát, pergamenjeit szétszórva. Szórakozottan kértem bocsánatot, és sietős léptekkel igyekeztem a terembe. Termenk sorai, folyosókon, lépcsőkön, nagyobb szobákon és műhelyek tucatjain vezetett keresztül utunk. Az egyik emeleti, hátsó teremben voltunk. Méreteiben elmarad az összes többi közül, de értékében, talán ez egyik legkiemelkedőbb. Hangulata is teljesen más, mint a többinek. Meleg, otthonos érzetett nyújtott, vörös bársonyvonatos falaival, mattra kopott fa parkettájával. Alacsony, 4 ember magasan lévő mennyezetén csiszolt üveglapokkal ékített csillárok lógtak, amik teljes fényárban fürösztötték az alattuk fekvő tározók tartalmát.

A terembe lépve újra lecsapott rám az a fura érzés, de sokkal erősebbe, szinte a földre sújtott ereje. Meg is szédültem talán, mert uram aggódón nézett rám, és csak szemével kérdezte, hogy minden rendben e. Csak bólintottam, mert szólni nem tudtam, nem is mertem, mert akkor láttam a meg a bíborruhás nőt. A vérem megfagyott az ereimben. Mi van, ha szóvá teszi uramnak a tiszteletlenségemet? De csak biccentettek egymásnak, és uram haladt is tovább az egyik vitrinhez, komoly beszélgetésbe mélyedve barátjával. Én az ajtóban álltam, mozdulni sem mertem, hátha nem vett még észre, bár így csak 4en voltunk a teremben. Egyszer csak felém fordult, és közelebb intett. Nem mozdultak a lábaim, menni akartam, szaladni, de nem tudtam. Újra felém intett, és mosolyogva zavart tekintetembe fúrta az ő tekintetét. Magabiztos volt, meleg, és megnyugtató. Elnyelt a kristálytiszta kékség. Olyan volt, mint a nyári égbolt, mint az azúr tenger. Révületemből magamhoz térve azon vettem észre magam, hogy már ott állok, alig karnyújtásnyira tőle és még mindig a szemébe bámulok, de ő csak mosolygott, és lassan felém nyúlt. Most láttam csak, hogy amit én csipkekesztyűnek véltem mindig is, azok vérszínnel rótt tetoválások voltak, bonyolult, csigázó, kacskaringózó minták tömkelege. Finoman arcomra tette kezét, ellenkezni sem tudtam. Közelebb hajolt, és odasúgott egy szót. Egyetlen egyet csupán.

-          Emlékezz!

Képek rohantak meg sosem volt csatákról, harcosokról, birodalmakról. Olyan lények képei lebegtek előttem, amik talán már millió évek óta nem léteznek, de én mégis tudtam mindnek a nevét. Milliónyi arc, vér, és szenvedés, és egy piszkosszürke penge, egy vöröslunír veretes, feketére edzett, acélkesztyűs kézben. A valóság összemosódott a látomással. Oldalra pillantva megláttam ugyanazt az embernyi pengét az üveg alatt, abban a tárolóban, ahol álltunk. Bonyolult formájú, ám egyszerű, díszítés nélküli eszköze volt ez a halálnak. Mintha nem is acélból lenn, inkább csontból… agyarból… sárkány agyarból… hisz ő volt Rak’hat Nor, a Sárkányagyar. Az ősidők, eme hatalmas fajának fogából faragott kard, egykori hatalmam jelképe, uralkodásom eszköze. Barát volt, és társ, és eszköz, nem csak egy tárgy. Ő én voltam, és én ő maga. Egyek voltunk. Az én karom által szelte nem csak a húst, és csontokat, meg magát a lelket is. Én juttattam őt vérhez, ő pedig engem hatalomhoz. Együtt építettünk birodalmakat, és együtt is romboltuk le őket. Mérhetetlen bánatot, hiányt, és dühöt éreztem felőle, ahogy ott feküdt előttem bársonypárnákon, megerősített üvegdobozba zárva. Nem ott van a helye. Kinyújtottam hát kezem, a vitrin fölé emeltem.

-          Üdvözöllek régi barátom! Bár egykoron elszakítottak egymástól, de a sors újra elvezetett hozzád, mint mindig. Érzem haragod, ismerem bánatod. Én leszek a kar, majd újra a magasba lendít, mely újra lelkeket szel néked. Újra egyek leszünk. Most pedig ébredj! Engedd szabadjára, a halált, és pusztulást!

Kezem legyintése nyomán fényes rúnák izzottak fel mélylila színnel és egy hang kélt a teremben. Tompa moraj volt csupán, bár úgy hatott mintha lelkek millióinak sikolya szállna fel a kardból. Erre már egykori uraim, és annak régész barátja is felfigyelt, és futva indultak felénk. A bíbor ruhás nő, kacagni kezdett, tiszta, csilingelő hangon, tiszta szívéből, lelke legmélyéből. Az erő, és boldogság hullámokban öntött el engem is, önelégült vigyorra húzva számat. A fegyver rúnáiból lassan éjfekete köd kezdett szivárogni, mely pillanatok alatt betöltötte a kis vitrint. Tökéletesen átláthatatlan volt, és éjfekete, csak a rúnák fénye sejlett át rajta. Kiáltások harsantak a teremben, de már nem érdekelt más. Még mindig vigyorogva nyúltam Rak’hat Nor felé. az üveg, mintha sav marná, beomlott, és porrá hullt. Az oldalfalak leomlása után a feketeség hömpölyögni kezdett végig a fán, a padlóra. Elfeketedett, korhadt, málló port hagyott csak maga után. A tudós, az éjszaka fátyolának egyetlen érintésére, holtan zuhant össze, a nemes megtorpant, és hátrált. Az ajtó felől érkező őrök, már alig tizenöt lépésnyire járta, de még túl messze. Hangosan felnevettem, és benyúltam a ködbe. Hirtelen hideget éreztem a kezem, ami kúszott végig, elöntve egész testemet, és végül a szívemet is elérte. Lelkem megrándult, ahogy a bőröm alá beszivárgó sötét, elemi halált teljesen beitta testem. Keblemben sem dobogott már a szív, helyette a kezembe simuló markolat tett élővé, és majdnem teljesen egésszé. Még mindig kacagva emeltem a magasba Rak’hat Nort. Éreztem a benne lüktető erőt, az energiát, mely kitörni készül, a lelkeket, a vért, amit valaha magába szippantott. Egyetlen csapással vágtam félbe az elsőnek érkező őrt. Egy fordulat, és egy újabb élet véget ért. Még egy perdülés, egy lendítés, egy hárítás, és szúrás. Öt halott körülöttem. Még éreztem kínjukat, utolsó gondolatukat, ismertem őket, mindent tudtam már róluk. A fegyver bár oly hatalmas volt, mégis könnyedén követte mozdulataimat, súlya mintha nem is lett volna.

Visszafordulva, a nőt láttam, ahogy bíztatóan mosolyog.

-      Emlékszel már. 

A nemes rémülten nézett rám. Felé közeledve ő egyre csak hátrált. És akkor láttam meg magam egy falitükörben. Mint egy démon maga. Feketére edzett, vöröslunír veretes vért, mely mintha a bőröm volna. Eddig észre sem vettem, oly természetes és kényelmes. Szörnypofát mintázó sisak. Vagy talán az új arcom? Tűhegyes fogakt, lilán izzó szemek. Minden egyes lélegzetvételre fekete pára gomolyog elő orromból és számból. Újfent felnevettem, és Rak’hat Nort a hátamon lévő tartójába illesztettem. Acélszárnyaim még kissé szokatlanok voltak, de nem akadályoztak a mozgásban. A nemes szinte már a falat kaparta félelmében. Még közelebb léptem.

-          Menny és mondd el! A Korokon Járó, aki pusztít és újjáépít, visszatért a régmúlt idők homályából és lelkekre, vérre, és szenvedésre éhezik. De azt is mondd el, hogy új kor kezdődik, mi a régi hamvain sarjad majd. Így van ez rendjén, így van ez, már mióta világ a világ. Eljövök újra és újra, eljövök, ha megkívánja a világ, de aztán eltűnök, míg nem lesz rám újra szükség. Most menny, és mondd el!

Azzal odasétáltam a bíborruhás nőhöz, csókkal illettem ajkát, madj egyetlen mozdulattal metszettem át torkát. Vére meg sem látszott ruháján, testem itta magába minden cseppjét. A lelke még ott lebegett,majd őt is magamba szippantottam. Rak’hat Nor nem ellenkezett, nem is szólt, csak hallgatott csendben. Még a fülébe súgtam búcsúmondatom, majd ölelésemből engedve, hagytam, hogy a földre boruljon élettelen teste. De most már mindig velem lesz…

-          … most már teljes vagyok …

...és eljő...

  Tombolj Vihar! Tombolj! Fújd el az átkos léget, mely fojtogat, mosd le a világ szennyének porát arcomról. Ami gyenge, pusztuljon, hogy az erős, még hatalmasabbá lehessen. Mint ahogy a vékony fát tövestől téped ki, és szeleid szárnyán magaddal ragadod a messzi enyészet felé, úgy ne kíméld a világ gyengéit sem. Mérhetetlen erőd add át nekem, töltsd fel elmém, lényem egészét, nyiss új utakat, rombold le a múltat. Tűnt idők homályába tekinteni mit ér? Te tudod a legjobban Vihar. A természet pusztító ökle vagy, a legfelsőbb erő mind közül, mely felett hatalma halandónak nem lészen soha. Az istenek akaratát közvetítve söpörsz végig a poros földeken, hogy gyilkos förgetegben emészd fel a már nem kellő dolgokat, hogy a romokon új élet, egy erősebb élet, egy szebb élet sarjadhasson. Egy élet, melyért újra és újra eljőve taszítsd a nemlétbe. Egy kor, most véget ér, nem létezik már többé. Nem tehetek ellene sem én, sem te, csak az istenek…

  Tombolj hát, erőd ne kíméld, féktelen haragod zúdítsd ránk, hagy zúgjon az ég, villámok fénye perzselje a levegőt. A sötét fellegek átkos takaróként fedjék el a napot, mindent reményt, minden jókedvet nyeljék el úgy, mint a Nap fényét. S ha megnyugodtál már, erőd fogytán, mosolyogj a világra, és nézd mit tettél… pusztulás és halál…egy lény új életre kél…