Kérdések gyötörnek. Folyton, és nagyon sok. Miért? Hogyan? Talán baj, hogy mindig keresem a válaszokat?  Meg kell értenem a dolgokat? Miért van ez? És tessék, egy újabb kérdés. Ez most jó vagy rossz dolog? Én nem  vagyok képes bírálni ezt. Nem tudom eldönteni. Még akkor sem ha önző módon azt nézem, hogy ez nekem jó, vagy rossz érzés. Mert nem tudom. Csak annyit tudok, hogy mindent meg akarok ismerni, mindennek a működését, az okait, a folyamatát. A világ legnagyobb titkait, a piramisok keletkezésének okait, és módját, azt, hogy mik léteznek még a világűrben, milyen egy fekete lyuk, hogy néz ki a világ szubatomi szinten. Látni szeretnék mindent, ott szeretnék lenni a tér mindenegyes pontján, az idő mindenegyes pillanatában. Azt hiszem, a buddhisták ezt nevezik megvilágosodásnak, amikor teljesen eggyé válsz az univerzummal. De vajon lehetséges ez? Hogy lehet ezt elérni? Kérdések, kérdések, és oly kevés válasz. De az is egy kérdés, hogy létezik jó válasz? Megfelelő válasz mindenesetre van, de az vajon elég? A célját eléri, mert megnyugtat, hogy ezt is tudom, de valójában is így van ez? Nem tudom. Tudatlanok vagyunk, és örökké azok is maradunk…

Mi is az amit látunk? Milyen is a világ valójában? Talán csak pusztán fizikai érzékelés, ahogyan az érzékszerveinket érő ingerek, amik apró kis elektromos inpulzusokként érik el agyunk, ami ezzé a képpé alakítja tudatunk számára, mintegy bionikus hardware egy bionukus számítógépben. Ám ha ezen logika alapján gondolkozunk, akkor rá kell eszméljünk, mindenki mást lát, máshogy látja. Agyunk fizikailag legalább ennyira eltérő, mint a DNSünk, vagy újlenyomatunk. A szinaptikus kapcsolatok végtelenül bonyolult hálózata, mindannyiunk agybán más, és más mintázatot mutat. Másféleképpen forítja le ezeketet a jeleket, ezért nem láthatjuk ugyanolyannak a világot. De vajon ténylegesen azt látjuk, ami van? Nem hinném. A teljes érzékelés nem merül ki annyiban, hogy felfogjuk ezeket az ingereket. Hiszem és vallom, hogy ez jóval több, jóval bonyolultam folyamat. Nem csak a fizikai agy dolgozik ilyenkor, hanem a sokkal mélyebb, sokkal inkább definiálhatatlanabb részünk, az elménk, vagy nevezzük léleknek, esetleg mentális énnek. Ám azt azért hozzá kell tennem, hogy ezen két részünk sem elegendő még. Mentálunk igaz, hogy segít felfogni, megérteni a látottakat, hallotakat (szándékos a megfogalmazás, mert még nem beszélhetünk érzékelésről), de ezen megértés fényében, nem hozhatunk még megfelelő döntéseket, és nem alkothatunk véleményt. Hiányzik még a legfontosabb, az a dolog, ami miatt ember az ember, amit talán el lehet nyomni, és uralni, de sosem lesz képes maga mögött hagyni. És ez az aszrális részünk. Az a rész, amit sokan a világ elrontójának tartanak, ami miatt van szenvedés, ám boldogság is. Itt vannak kódolva személyiségünk erkölcsi, etikai normái, amik elvileg a világon egységesen elfogadott tények. Így már szolid bizonyosággal jelenthetjük ki, hogy hasonlóan látjuk a minket körülvevő világot. De még mindig nem ugyanúgy. És ezen a ponton el kell, hogy fogadjuk, hogy soha ne is fogunk ugyanúgy vélekedni az univerzumról. A világegyetem relatív, és abszurd mivolja miatt. Elménk, lekülk és agyunk végtelen bonyolultásága miatt, végtelen kombinációs lehetőség áll rendeldelkezésre, és ezért nem fogjuk sosem úgy érzékelni a világegyetemet, ahogy valójában létezik az.

És milyen vicces, számomra mulatságos gondolat, az a tény, hogy mindig csak a multat érzékeljük. Tesünk ismét megviccel ezzel a sajátos hibájával. A jelen az a mult. De miért is? Csak gondoljunk bele. Maradjunk annál, hogy a test korlátolt képességű. Az érzékszerveinket elhagyó információk mire idegpályáinkon végigfutva elérik az agyunk, ott millió felé válva bejárják agyi szinapszisainkat, és a jel felfogható képpé áll össze, rengeteg idő telik el. Számunkra felfoghatatlanul rövid idő, de atomi méretekben gondolkozva, meglehetősen sok. És ennyi idő pont elég ahoz, hogy testen kívül az idő, kissé odébbzökkenjen, amit ugyancsak ezredmásodpercekkel később fogunk majd fel. És ráadásul minnél távolabbra nézünk, annál inkább a multba látunk. A fény is idő, mire eléri szemünket. Mint ahogy a napot is 8 percel korábbi képében látjuk, ha felnézünk az égre, vagy a csillagokat, amik egy része, már lehet nem is létezik, csak még az általa valaha sugárzott fonotonok illúziójá az egész. De az égboltod fürkészve, a figyelmes szemlélő könnyen felismerheti azt a tényt, hogy látni innen a mindenség kezdetét. Ha nem is képes a fizikai test ezt érzékelni, de lelkünk igen. Hiszen együtt született a világegyetemmel. Örök időktől kezdve létezik. Tanul, életeken, testeken át tapasztal, arra törekszik, hogy mindent megismerjen. De amíg egy egy ember testében, az idő, és tér egyetlen bizonyos pontjára bebörtönözve kell léteznie, sok mindenből kimarad. Ezért sajnos soha, nem fogja elérni célját, de még mingid többet lát, mint mi. Többet akar látni mint mi. Vannak dolgok amiket csökött kis testünk, soha nem lesz képes feldolgozni, túl korlátolt, túl felszinesek vagyunk. De hát ezt is meg kell tapasztalni. De hiszem, hogy lesz egy pont, amikor már nagyon közel jár lelkünk a céljához, túl fog lépni az puszta anyagi léten, amikor már csak önmagában is képes lesz létezni, és tovább tanulni. Egy magasabb szintre lép. Egy időn, és téren túli formába, amit egyesek halál utánni életnek neveznek. De nem! A halál szerintem csak egy fázis vége, egy adott testben. Utána következik majd egy másik test, egy másik korlátolt lét, sok-sok cikluson át. Talán az idők végéig, talán már csak pár évmilliárdig. De el fog jönni az, amikor továbblép, és utána kezdődik valami új, és merőben más. No talán akkor lehet azt mondani, hogy teljes valójában érzékeljük azt, amit érzékelni lehet. És ezen a pontos vissza kell kanyarodnom ahoz a kérdéshez, hogy mi is az amit látunk? Milyen is a világ valójában? Nincs erre válasz…még nincs.

Valahol... #4

Kinyitom a szemem. Sötét van. Nagyon sötét. És fagyos hideg, mely már kopogósra fagyasztotta testem. Mozdulni nem tudok. Semmi fény, ám önnön testemet mégis tökéletesen látom, mintha csak teljes fényárban úsznék. Most tudatosul csak benne, az utolsó kép amit láttam. Egy elfajzott teremtmény készül lecsapni rám. Ezek szerint elért, bár hamarabb vesztettem el eszméletem, minthogy a fájdalom elérhetett volna. Tehát akkor most halott vagyok, és ez a túlvilág. Nem egészen ilyennek képzeltem el. Sőt… egyáltalán nem ilyennek. Egyedül, a sötét hidegben, és abszolút csendben. Tényleg. A csend. Eddig nem vettem észre. Túl nagy. Félelmetes. Félek is, hisz innen már bizonyosan nincs tovább.

De vajon van még ezen túl is valami? Remélem, nagyon remélem. Alig pár pillanata tértem magamhoz, de már most elviselhetetlen az érzékeimet terhelő ingerek totális hiánya. De nincs fájdalom. Első ránézésre, már amennyit látok magamból, hisz fejem nem mozdul, nem látok sérülést, vagy sebet testemen. És lebegek a semmiben.

Ebben a pillanatban egy fénypötty jelenik meg felettem, hogy éppen rálátok. Nem tudom milyen messze lehet. Ebben a térben, nincs viszonyítási alapom, ami alapján felmérhetném a távot. Éppúgy lehet karnyújtásnyira tőlem, mint fényévek távolában. És ott van még egy, meg még egy. És egyre több mindenfelé. Ez elmúlt pillanatokban több ezer, vagy talán millió jelent meg körülöttem. Mindegyik lüktetve, lassan növekszik. Egyre nagyobbak. De nem is! Én zuhanok feléjük, de sosem érem el őket. Ismerős alakzatot látok kirajzolódni jobb oldalt. Ezek csillagok. Atyaég, ezek csillagok! Még mindig nem vagyok képes elfogadni, hogy ez a túlvilág. Túl csodálatos az egész, és mégis komoran jeges, és lehangoló. A csillagködök színes kavalkádja, ahol új csillagok születnek, szépen lassan, szinte a semmiből, hogy később bolygókat gyűjtsenek maguk köré, és talán életet neveljenek rajtuk. A galaxisok tekeredő, vagy éppen elnyúló csápjai, amelyek mintha végtelen számú karácsonyfaégőből lennének kirakva. Szebbnél szebb színekben pompázó gázóriások, kisebb bolygók, egy-egy elsuhanó üstökös. Üstökös. Mint én. Magányosan, jéggé fagyva járja útját a végtelen térben, soha célba nem érve.

Talán már évmilliók óta sodródok, a jeges, sötét űrben, mozdulhatatlanul, akaratlanul. Mindvégig azon gondolkoztam, hogy hogy kerültem ebbe a végtelen térbe. Emlékeim távolában rémlik még, hogy meghaltam, de mostanra már értelmét vesztette az alap kérdés, „hogy miért?”. Kezdek beletörődni, az idők végéig itt ragadtam. Bár még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy ezen túl nincs semmi.

A téboly feneketlen mélységei, még nem tudom, hogy nem rántottak magukba. Az eltelt idő, szörnyen sok, amit itt töltöttem már, ebben az állapotában a létezésnek. Bárhol is vagyok. Igazából csak a kíváncsiság, és végtelen türelem tartott eddig épp eszemnél. De most már az is kezdett elfogyni, és lassan a csalódottság vette át a helyét. Ám önmarcangoló, depresszív hangulatomból fel kell, hogy ébredjek, mert az egyik csillag egyenest felém tart. Vagy én őfelé. Már nem is tudom.

Újabb évek ezrei, vagy százezrei teltek el, mire a csillag hője először érintette meg dermedt arcom. Eleinte a legfenségesebb gyönyör volt, ahogy lassan újra felmelegedett testem, és tagjaimat elengedte a jég. Újra tudtam mozogni, nem mintha sok értelme lett volta. De már mozdultam. És most!? Most már a legmélységesebb kínt okozza számomra, a perzselő forróság, ami csak nőttön nő, ahogy közelebb érek. Egyenesen bele. A nap koronájából felcsapó fényév hosszú lángnyelvek már teljességgel elleptek. Körülfolynak és elemésztenek. A kín elviselhetetlen, kárt mégsem okoz testemben. Inkább csak a lelkemben érzem a fájdalmat. És újabb hosszú évezredek következnek, ezen körülmények között, amikor már a leghevesebb a tűzvihar, és már a tudatom is tüzet fog, amikor már bármerre nézek, csak hófehér tüzet látok, akkor történik valami. Hirtelen abba marad az egész, arcomat hús levegő cirógatja. A csillag magjában egy bolygó van. Irdatlan méretű, és zöld, kellemes, illatos. És én afelé a zöld felé zuhanok, ami jelen pillanatban egy egyetlen vágyam. Egy újabb cél. Egy újabb világ. Egy újabb lehetőség. Nézzük hát meg, mit tartogat ez a világ nekem…

Valahol... #3

Amíg célomon, okaimon gondolkoztam, észre sem vettem, hogy ismét változott a táj. Mire visszatértem gondolataim mélyéről, térdig gázoltam falevelekkel borított szennyes vízben, sűrű erdő közepén. Fogalmam sincs róla, hogy kerültem ide.  Az ágakról hosszú, liánszerű növények lógnak, áthatolhatatlannak tűnő, ám mégis selymesen könnyed függönyt vonva körém. A leveleket borzoló könnyed szél hangja, kísérteties háttérzeneként festi alá, a fülemben lükető szívdobogásom. Az erdő él. Határozottan él. Annak ellenére tisztán érezem, hogy sem madarak, sem egyéb álaltok neszeit nem hallom. De mégis van itt valami élő. Valami gonosz. Nem tudom meghatározni, hogy mi szította bennem ezt az érzést. Csak úgy jött.

Mos megálltam, hogy jobban szemügyre vegyem a környéket. Hatalmas, ősöreg fák, ameddig a kusza liánok látni engedik. A kérgük repedésein keresztül aranyló fény szüremlik a felszínre, amely némi világosságot ad az éj sötétjében. Így látható csak az a széles, csapásszerű út a fák között, mely nyílegyenesen visz előre a végtelenbe. Hátrapillantva ugyanolyan átláthatatlan a dzsungel, ez előttem lévő út, mintha csak nekem nyílt volna, hogy arra mennyek. Aggodalom. Bár felemelő látványt nyújt, ahogy az aranyos fény, megcsillan a lehullott levelek, nedves barnáján, és a liánok zöldjén, mégsem tud teljeséggel megnyugtatni, hisz itt még soha nem járt előttem senki. Ezt is csak érzem, de teljeséggel biztos vagyok benne. Én vagyok itt az első ember… az első élő ember.

A szél hullámokban fújja felém az enyészet szagát. Rothadó növények, és talán bomló tetemek jellegzetes aromája jár itt át mindent. A lehulló falevelek zaján, a szél süvítésén, és önnön ereimben robajló vér hangján át is meghallottam azt, amit talán nem kellett volna. Valami tényleg van itt.

Hirtelen a liánok, rugóként csapódnak föl a fák ágaira, egy groteszk színház függönyeikét, és a színpad is ott áll már előttem. A vízen keresztül komótos lassúsággal sarjadnak ki valamiféle gyökerek, amik idegőrlően nyugodt tempóban állnak össze egy hatalmas emelvénnyé. Egy indába kapaszkodva egy alak ereszkedik le lassan. Meglepő kontrasztot alkot a háttérrel. A bőre színes, már-már zavaróan színes. Vörös, kék, zöld, sárga. Mind a legtisztább, legtökéletesebb színek, amiket valaha láttam. Feje inkább emberé, mint állaté, a hatalmas, vigyorra húzódó, tűhegyes fogakkal tarkított száját leszámítva. Torz kinövéses teste, karmos keze, aránytalanul hosszú lábai, már nem annyira emlékeztettek emberre. Arcán kéjes, leginkább vicsornak mondaható kifejezés ül, ám szeme örömöt sugároz, hogy valakinek előadhatja elfajzott darabját.

A fák fénye felerősödik amint a lába a kaotikus deszkákhoz ér, mint amikor a színházban a művet elkezdik. Mögöttem egy hatalmas karosszék kezd formálódni a lehullott levelekből, így hát helyet is foglalok. A Harlekin az előadást egy mély meghajlással kezdi, majd egy zavarba ejtő tánccal folytatja. Semmi zene. Semmi ritmus. Hipnotikus mozgása együtt hullámzik a széllel. Hajladozik, forog, olyan kitekeredett pózokba kényszeríti testét, amit az ember, csak ép elméje kockáztatásával képes felfogni. Még nézni is fájdalmas, és fullasztó. A szék puha kényelme és a látvány gyorsan feledteti velem, hogy hol is vagyok, és mit látok éppen.

A folytatásban néhány bűvésztrükknek mondható dolog következik. Elővesz egy kártyalapot, és színpadias, széles, köríves mozdulatok közepette darabokra tépi, és a levegőbe szórja. A cafatok lassan a szél hátára ülnek, és tovalebegnek a sötétbe, de mire ismét a Harlekinre nézek, már nincs az emelvényen, hanem alig karnyújtásnyira áll előttem. Ugyanaz a kéjes vigyor a pofáján. A macskaszerű szemei engem vizslatnak. Karmairól vérszerű, anyagiasult halál, színtiszta eszenciája csöpög, és karját vidám komótossággal emeli fölém. Ebben a pillanatban életem, puszta létezéssé degradálódik. Nem lehet itt vége utamnak. Nem fejeződhet be így, és itt. A kar meglendül, hallom, ahogy szeli a levegőt…

Valahol... #2

A fura lénnyel való találkozás után folytattam utamat, amely most házmagas, mászhatatlan, csúszós nyálkával borított sziklák között vitt. A kőtömbök közötti labirintusban bolyongva, olybá tűnt, hogy a szürke falakon kívül, nincs is világ. Csak ennyi. Szűk, sáros ösvények szövevényes hálója, színtelen falakkal, fekete, csillagpettyes plafonnal. Gondolataimba mélyedve észre sem vettem, mikor értem ki közülük. Az elém táruló végtelen tér látványa, egy pillanatra felfoghatatlan volt számomra. Ott álltam egy magaslaton, és ameddig a szemem elállott, tüzek égtek…sőőőt még azon túl is. A tüzek kísérteties, rőt fénybe vonták a tömegek millióit, akik a sáros földön térdeltek és arcuk az égre emelték. Sokan voltak, nagyon sokan, talán az összes ember, aki valaha létezett, most itt volt. A levegő mozdulatlan volt, a fáklyák, és tűzrakások lángja is, csak a tömeg lélegzetével egyidőben rezdült meg néha-néha.

Mit keresnek ezek itt? Miért térdelnek? Mit néznek ott fönt? Kérdések ezrei kavarogtak agyamban, és lassan tolultak számra, bár sosem formálódtak szavakká.

Ahogy én is az égre néztem, nem láttam mást, csak feketeséget. Sem csillagok, sem a Hold, sem felhők. Semmi sem volt ott, amit figyelhettek volna. Nyomasztóan üres volt itt minden, és mindenki. Csend, és vöröses félhomály. Csak azok a sóhajok, amik az emberek ajkát hagyja el időnként. Nagyon lassan, nagyon lágyan lüktet minden. Az agyamban, a zsigereimben, az elmémben érzem. Az ütemes pulzálás. Ha sokkal tovább hagyom, biztosan az őrületbe kerget. Meg kéne törni valahogy a csendet. Szóljak? De mit? Elinduljak? De merre? Üvöltsek? De mit? Álljak csak tétlenül? De meddig?

Kételyek, rossz érzések, szédülés. A lüktetés egyre erősebb, lassan magával ránt. Oda kéne térdelni közéjük, és figyelni az eget, hátha megtudom mire várnak. Mert bizony, várnak valamit, vagy valakit. Talán azt az alakot, akivel találkoztam? Hahhh… Szerencsétlenek. Én legalább régi ismerősként köszönthetném, és talán válaszolna is kérdéseimre. De nem maradok. Minek? Úgyis rámtalál megint.

Így hát nyugat felé fordultam, hogy a hajnal előtt járhassak. Még időben odaérhetek, ahova megyek. De hova is….?

Valahol... #1

Fekete szárnyak neszezése veri fel az éj csendjét. Fönt a mennyek magasában, egy sötét lény szeli az eget. Innen lentről is látni, hogy hatalmas egy teremtmény, talán még egy embert is képes lenne magával ragadni. ÓÓÓ most észre vett, és egyenest felém fordul. Várjunk csak, hisz ez egy ember, hatalmas angyalszárnyakkal, kezekkel, lábakkal. Ahogy közelebb ér, már látni a szemét is, mely jeges gleccserkék. Pillantása csontig hatol, egyenest lelkembe lát, érzem hogyan fagy meg a vér ez ereimben. Mind közelebb, és közelebb ér, én nem meg csak állok, és várom érkeztét. Lábam nem mozdul, mintha ólomból öntötték volna. Menekülni kéne, érzem. De a kíváncsiság tart ott . Ki lehet ez a fenséges teremtmény. Alakja erőt és hatalmat sugároz, és tekintete gonosz, ám bölcs is egyben. Nem félek tőle.

Elém érvén, lágyan landol, alig pár méterre tőlem. Szemét lassan rám emeli, felém emelt kezének ujjaiból karmok sarjadnak, és egyenest rám mutatnak.

-          Ki vagy te? Talán a legfensőbb istenség, aki halottak bolyongó lelkeit gyűjti szárnya alá, hogy aztán magával vigye a csillagok fényébe?

De az csak néz, lassan felfordítja kezét, és ujjával magához int. A lábaim béklyóban tartó erő engedni látszik, és saját akaratomból lépek felé. Orrom már szinte karma hegyéhez ér, mire megállok. Még mindig nincs bennem félelem.

-          Ki vagy te? – kérdem ismét.

-          TE, ki vagy ember?

Hangja lágy, ám mégis szinte ágyúlövésként hat a csendben. Kezét lassan leengedi már, és csak bámul tovább. Fejét kissé félrebillentve vizslat azokkal a jéghideg szemekkel. Mit akar ez tőlem?

-          Mit akarsz tőlem?

Mintha kérdésem el sem hagyta volna ajkamat, megfordul, és már újra a magasban van. Még egy pillanatra visszafordul, de aztán szárnyal tovább….

Legyen ez a legelső bejegyzés ezen helyen. Ne ijeszen meg senkit ez a könnyed kezdés, van és lesz is még betegebb is ennél.
A továbbiakban egy több részes irás következzék hát, aminek nincs vége, de hát hogy is lehetne ebben a végtelen és abszurd világegyetemben....

Egészen közel, de fényévekre...

Egészen közel lépek hozzá, szinte már összeér a testünk. Átfogom a derekat, és magamhoz húzom. Nem látom már, ahogy kéjes mosoly fut végig az arcán, csak érzem, ahogy megvonaglik egy pillanatra a kezeim között. Szorosan ölelem, a fejemet a nyakába hajtom, arcom a hajába túrom és mélyen belélegzem a teste, és egész lénye illatát. Édeskés, finom illat tölti meg orrom, semmihez sem hasonlítható. Érzem a nyaki ütőér meleg, ritmusos lüktetését, a mellkas emelkedését, és sülyedését minden egyes lélegzetvételkor. Érzem, ahogy kíván, és én is őt. Istentelenül erős a vágy, hogy végre megszerezzem magamnak, hogy belekóstoljak, hogy magamba szívhassak mindent, ami Ő. Itt, alig néhány mozdulatra, alig néhány pillanatra, leghőbb vágyam beteljesülésétől mégis visszább lépek. Nem tehetem. Nem mocskolhatom be ezzel. Túl értékes számomra, túl sokat jelent nekem. Mindent Ő jelent nekem. És még azt sem tudom kicsoda.

De a vágyak, a késztetések! Túl erősek. Újra odalépek, Ő csak meglepetten néz, miért húzódtam hátra az imént. Ismét a nyakába hajtom fejem, harapásra nyitom számat, szinte már érzem a ahogy a tűzforró vére elönti a számat, a fémes ízt, a kéjes érzetet, amit a torkomon végigcsorgó vér okoz, ahogy puha, lágy bőre hozzáér az ajkaimhoz. Hallom ahogy felsóhajt, amint fogaim belemélyednek tökéletes nyakába, hallom ütemesen dobbanó szívét, és érzem a nyelvemen az erek lüktetését. Csodás érzés, már-már eufóriába torkolló, orgazmusszerű. Neki még annál is jobb érzés, mintsem szavakkal el lehessen mondani, vagy hogy emberi elme felfogni lenne képes. Tökéletesen eggyé válva, ott állunk, teljesen keveredik lényünk. Sokáig, nagyon sokáig ott is maradunk.

Csak ez a vágyam. A leghőbb vágyam. De még mindig nem tehetem. Valami nem engedi. Pedig nagyon akarom. A világon a legjobban. Így hát újfent hátra lépek, szomorúan nézek a szemébe. Csak csalódottságot, végtelen vágyat, és tüzet látok ott. És azt, hogy teljesen tudatában van, hogy nem tehetem, hogy nem tehetjük. Őt is csak ez tartja vissza attól, hogy belém kóstoljon. Fél, ha megízlel akár egyetlen cseppet is a véremből, akkor már nem lesz megállás. Mohón, az utolsó cseppig kiszívná.

Mi legyen hát? Forduljak meg, és mennyek el? Messzire? Örökre? Nem! Azt nem akarom, pedig tudom, hogy mindkettőnknek ez lenne a legjobb. De nem fogom itt hagyni, nem fogom magára hagyni. Vigyázni akarok rá, törődni vele. Itt lenni mellette minden egyes pillanatban, amikor valami fontos történik vele, hogy együtt nevessek, vagy éppen sírjak vele, hogy akkor is itt legyek amikor más már régen magára hagyná.

Nem igérek semmit, nem teszek semmit, de maradok, és óvón ölelem, amíg csak lehet…