Valahol #7

     Mosolyogtam, önkéntelenül, és úgy, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor leghőbben vágyott játékot megkapja. De a tavacska vize hűlni kezd. Lassan, fokozatosan, és én egyre mélyebbre merülök, hogy ne kelljen újra fáznom. De félő, hogy felettem oly vastagra hízik a jég, amin áttörni már képtelen leszek. Fojtogat a víz. Betolakszik a számba, orromba, tüdőmbe. Levegőhöz nem jutok. Nem jó már itt sem. Mennem kéne tovább. De újra ki a jeges pusztába, továbbra is egyedül, csak magammal. Nem akarom. Itt akarok lenni még egy kicsit, de nem lehet, mert csak kínoz. Kínoz. Kín. Nem ismeretlen érzés ez, ám még mindig nem tudtam hozzászokni. Mert mindig egyre erősebben tör rám. Mennem kéne, de nem akarok. Még nem. Maradni akarok, örökre itt lenni, ahol ha nem is jó, de nem annyira fájdalmas, mint máshol. De már nem számít… úgyis végem…

Rak’hat Nor - a Sárkányagyar

A múzeum méreteiben hatalmas volt. Díszei mind óarany, és márvány. Fenségességében talán csak a Császári palota múlhatta felül. Az aranypettyekkel szórt, tükörsimára csiszolt éjfekete márvány lépcsősor, ami az előcsarnokba vezetett, olybá tűnt, mintha maga a kozmosz lenne, minden egyes apró csillagával. Aranyfős, irdatlan oszlopok szegélyezték utunkat, hogy ahogy haladtunk felfelé. Már maga az épület egy csoda volt, a hatalmas boltíves ablakokkal, a több ember magas belső termeivel, és a legjobb kertészmesterek alkotta külső udvaraival. Mindenhol díszed szegélyek, szobrok, aranyfüst vonta grádicsok, csillogó márvány, színes mozaikok, és elképesztő fazettás mennyezet. Monumentális volt az egész, az emberi alkotókészség legfelsőbb szintje.

Az itt tárolt régészeti leletek értéke éppúgy felbecsülhetetlen mint maga az épület, amelyben otthont kaptak. Most is szenzáció számba menő új tárgyak érkeztek, az ország másik végéből, az egykor volt Birodalom fővárosának ásatásainak egyikéről. A magamfajta közrendű aligha csodálhatta meg fenségét eme értékeknek, hisz bebocsátást nem nyerhettek ide. Nekem is csak az volt a szerencsém, hogy a nemes akinek épségét vigyáztam, sznobizmusa ilyen ásatások és régészek támogatásában teljesedett ki. Nem kevés pénzt adományozott már az ősi értékek kutatására, így hát elvárta, hogy vendégként léphessen be ide. Bejártam már vele a termek százait, újra és újra ámulva a vitrinek tartalmán, de most valahogy másabb volt. Mindig izgatottan érkeztem, de most a szívem majd kiugrott a helyéről, szinte ziháltam, mint mikor először készülök megcsókolni a szerelmem. Olyfajta izgalom volt ez, amit szavakkal leírni lehetetlen, de éreztem, hogy van itt valami, amit várok, ami vár engem.

A főcsarnokban már várt minket a tudós, aki ha lehet azt mondani, barátja volt uramnak, érdekből, vagy szívből, azt már nem tudom. Míg ők üdvözölték egymást, leadtam fegyvereim az egyik inasnak, mert attól hogy testőr vagyok, mégsem illik itt kardokkal mászkálni. Így dél tájban elég nagy volt a nyüzsgés itt. Taláros alakok jöttek mentek, kinél néhány pergamen, kinél kisebb ládák, dobozok. Látogató sem volt kevés. Nemesek, szolgáik, testőreik. Kisebb két, három fős, és nagyobb tíz, tizenöt fős csoportok. A testőrök egymást méregették. Mindig egymást méregettük. Jól ismertük a másikat, de barátok nem voltunk. A szolgák engedelmesen követték urukat, vagy éppen úrnőjüket, tekintetüket sosem emelve fentebb annak térdénél.

És volt ott egy nő. Mesés szépségű nő, bíborszín ruhában. Láttam már párszor, de nem tudtam ki ő. Szépsége mégis minden alkalommal igézően hatott rám, díszes gyűrűkkel és csattokkal zabolázott hófehér haja vízesésként omlott vállaira, és mintegy keretbe vonta a festett arcot. Az arcot ami semmiben sem különbözött a csarnok kupoláját tartó, márványból faragott angyalokétól. Szeme fekete hasíték a márványban, melyek mélyén tengerkék tó szikrázott a napfényben. Tökéletes volt, nemes volt, fajtájának csodája, talán maga egy az Istenek közül. Mindig egyedül jött, és egyedül ment. Körbejárta a csarnokokat és termeket, szólni sosem szólt senkihez, csak vörös csipkekesztyűbe vont kezével intett néha oda egy-egy teremszolgát, hogy vegyen a tálcákon kínált frissítő italokból. Kecses mozdulatokkal rótta köreit, annak ellenére, hogy kissé telt volt, hatalmas keblei, minden lépésére szinte elszabadulni vágytak szűkre szabott ruhájának fűzői, és csipkéi közül. Lopva bámultam őt, hisz ha észreveszi valaki, hogy nemes hölgyre íly illetlen mód nézek, talán a fejemet veszik. Most is csak néha pillantottam rá, ahogy átvágott a tömegen, de egyszer megtorpant, és felém nézett. Egyenest a szemembe. A köztünk lévő, majd harminc lépés távolság ellenére is tökéletesen láttam a szája sarkában megbúvó szolid mosolyt, de szemei domináltak, szinte világítottak, és úgy vonzotta a tekintetemet, mint éjjeli lepkét a mécsfény. Pár szívdobbanásnyi idő után, amikor felfogtam, hogy észrevett, elkaptam pillantásomat, és csizmám orrát kezdtem tanulmányozni. Égett az arcom, a fülem, egész a fejem búbja is. Tiszteletlen voltam. Vártam, hogy mikor kiált fel, de nem történ semmi. Mire újra oda mertem nézni, már a terem túlfelén járt, és onnan pillantott még vissza rám, majd eltűnt a hatalmas, díszes faajtó árnyékában.

Gyorsan hálát adtam az Isteneknek, hogy nem vette szívére tettemet, és indultam is uram után. Addigra már ő sem járt messze az imént említett ajtótól, szinte a küszöbön értem utol. De még mindig a nő töltötte be gondolataimat, ezzel figyelmetlenné téve. Fel is löktem egy szolgát, pergamenjeit szétszórva. Szórakozottan kértem bocsánatot, és sietős léptekkel igyekeztem a terembe. Termenk sorai, folyosókon, lépcsőkön, nagyobb szobákon és műhelyek tucatjain vezetett keresztül utunk. Az egyik emeleti, hátsó teremben voltunk. Méreteiben elmarad az összes többi közül, de értékében, talán ez egyik legkiemelkedőbb. Hangulata is teljesen más, mint a többinek. Meleg, otthonos érzetett nyújtott, vörös bársonyvonatos falaival, mattra kopott fa parkettájával. Alacsony, 4 ember magasan lévő mennyezetén csiszolt üveglapokkal ékített csillárok lógtak, amik teljes fényárban fürösztötték az alattuk fekvő tározók tartalmát.

A terembe lépve újra lecsapott rám az a fura érzés, de sokkal erősebbe, szinte a földre sújtott ereje. Meg is szédültem talán, mert uram aggódón nézett rám, és csak szemével kérdezte, hogy minden rendben e. Csak bólintottam, mert szólni nem tudtam, nem is mertem, mert akkor láttam a meg a bíborruhás nőt. A vérem megfagyott az ereimben. Mi van, ha szóvá teszi uramnak a tiszteletlenségemet? De csak biccentettek egymásnak, és uram haladt is tovább az egyik vitrinhez, komoly beszélgetésbe mélyedve barátjával. Én az ajtóban álltam, mozdulni sem mertem, hátha nem vett még észre, bár így csak 4en voltunk a teremben. Egyszer csak felém fordult, és közelebb intett. Nem mozdultak a lábaim, menni akartam, szaladni, de nem tudtam. Újra felém intett, és mosolyogva zavart tekintetembe fúrta az ő tekintetét. Magabiztos volt, meleg, és megnyugtató. Elnyelt a kristálytiszta kékség. Olyan volt, mint a nyári égbolt, mint az azúr tenger. Révületemből magamhoz térve azon vettem észre magam, hogy már ott állok, alig karnyújtásnyira tőle és még mindig a szemébe bámulok, de ő csak mosolygott, és lassan felém nyúlt. Most láttam csak, hogy amit én csipkekesztyűnek véltem mindig is, azok vérszínnel rótt tetoválások voltak, bonyolult, csigázó, kacskaringózó minták tömkelege. Finoman arcomra tette kezét, ellenkezni sem tudtam. Közelebb hajolt, és odasúgott egy szót. Egyetlen egyet csupán.

-          Emlékezz!

Képek rohantak meg sosem volt csatákról, harcosokról, birodalmakról. Olyan lények képei lebegtek előttem, amik talán már millió évek óta nem léteznek, de én mégis tudtam mindnek a nevét. Milliónyi arc, vér, és szenvedés, és egy piszkosszürke penge, egy vöröslunír veretes, feketére edzett, acélkesztyűs kézben. A valóság összemosódott a látomással. Oldalra pillantva megláttam ugyanazt az embernyi pengét az üveg alatt, abban a tárolóban, ahol álltunk. Bonyolult formájú, ám egyszerű, díszítés nélküli eszköze volt ez a halálnak. Mintha nem is acélból lenn, inkább csontból… agyarból… sárkány agyarból… hisz ő volt Rak’hat Nor, a Sárkányagyar. Az ősidők, eme hatalmas fajának fogából faragott kard, egykori hatalmam jelképe, uralkodásom eszköze. Barát volt, és társ, és eszköz, nem csak egy tárgy. Ő én voltam, és én ő maga. Egyek voltunk. Az én karom által szelte nem csak a húst, és csontokat, meg magát a lelket is. Én juttattam őt vérhez, ő pedig engem hatalomhoz. Együtt építettünk birodalmakat, és együtt is romboltuk le őket. Mérhetetlen bánatot, hiányt, és dühöt éreztem felőle, ahogy ott feküdt előttem bársonypárnákon, megerősített üvegdobozba zárva. Nem ott van a helye. Kinyújtottam hát kezem, a vitrin fölé emeltem.

-          Üdvözöllek régi barátom! Bár egykoron elszakítottak egymástól, de a sors újra elvezetett hozzád, mint mindig. Érzem haragod, ismerem bánatod. Én leszek a kar, majd újra a magasba lendít, mely újra lelkeket szel néked. Újra egyek leszünk. Most pedig ébredj! Engedd szabadjára, a halált, és pusztulást!

Kezem legyintése nyomán fényes rúnák izzottak fel mélylila színnel és egy hang kélt a teremben. Tompa moraj volt csupán, bár úgy hatott mintha lelkek millióinak sikolya szállna fel a kardból. Erre már egykori uraim, és annak régész barátja is felfigyelt, és futva indultak felénk. A bíbor ruhás nő, kacagni kezdett, tiszta, csilingelő hangon, tiszta szívéből, lelke legmélyéből. Az erő, és boldogság hullámokban öntött el engem is, önelégült vigyorra húzva számat. A fegyver rúnáiból lassan éjfekete köd kezdett szivárogni, mely pillanatok alatt betöltötte a kis vitrint. Tökéletesen átláthatatlan volt, és éjfekete, csak a rúnák fénye sejlett át rajta. Kiáltások harsantak a teremben, de már nem érdekelt más. Még mindig vigyorogva nyúltam Rak’hat Nor felé. az üveg, mintha sav marná, beomlott, és porrá hullt. Az oldalfalak leomlása után a feketeség hömpölyögni kezdett végig a fán, a padlóra. Elfeketedett, korhadt, málló port hagyott csak maga után. A tudós, az éjszaka fátyolának egyetlen érintésére, holtan zuhant össze, a nemes megtorpant, és hátrált. Az ajtó felől érkező őrök, már alig tizenöt lépésnyire járta, de még túl messze. Hangosan felnevettem, és benyúltam a ködbe. Hirtelen hideget éreztem a kezem, ami kúszott végig, elöntve egész testemet, és végül a szívemet is elérte. Lelkem megrándult, ahogy a bőröm alá beszivárgó sötét, elemi halált teljesen beitta testem. Keblemben sem dobogott már a szív, helyette a kezembe simuló markolat tett élővé, és majdnem teljesen egésszé. Még mindig kacagva emeltem a magasba Rak’hat Nort. Éreztem a benne lüktető erőt, az energiát, mely kitörni készül, a lelkeket, a vért, amit valaha magába szippantott. Egyetlen csapással vágtam félbe az elsőnek érkező őrt. Egy fordulat, és egy újabb élet véget ért. Még egy perdülés, egy lendítés, egy hárítás, és szúrás. Öt halott körülöttem. Még éreztem kínjukat, utolsó gondolatukat, ismertem őket, mindent tudtam már róluk. A fegyver bár oly hatalmas volt, mégis könnyedén követte mozdulataimat, súlya mintha nem is lett volna.

Visszafordulva, a nőt láttam, ahogy bíztatóan mosolyog.

-      Emlékszel már. 

A nemes rémülten nézett rám. Felé közeledve ő egyre csak hátrált. És akkor láttam meg magam egy falitükörben. Mint egy démon maga. Feketére edzett, vöröslunír veretes vért, mely mintha a bőröm volna. Eddig észre sem vettem, oly természetes és kényelmes. Szörnypofát mintázó sisak. Vagy talán az új arcom? Tűhegyes fogakt, lilán izzó szemek. Minden egyes lélegzetvételre fekete pára gomolyog elő orromból és számból. Újfent felnevettem, és Rak’hat Nort a hátamon lévő tartójába illesztettem. Acélszárnyaim még kissé szokatlanok voltak, de nem akadályoztak a mozgásban. A nemes szinte már a falat kaparta félelmében. Még közelebb léptem.

-          Menny és mondd el! A Korokon Járó, aki pusztít és újjáépít, visszatért a régmúlt idők homályából és lelkekre, vérre, és szenvedésre éhezik. De azt is mondd el, hogy új kor kezdődik, mi a régi hamvain sarjad majd. Így van ez rendjén, így van ez, már mióta világ a világ. Eljövök újra és újra, eljövök, ha megkívánja a világ, de aztán eltűnök, míg nem lesz rám újra szükség. Most menny, és mondd el!

Azzal odasétáltam a bíborruhás nőhöz, csókkal illettem ajkát, madj egyetlen mozdulattal metszettem át torkát. Vére meg sem látszott ruháján, testem itta magába minden cseppjét. A lelke még ott lebegett,majd őt is magamba szippantottam. Rak’hat Nor nem ellenkezett, nem is szólt, csak hallgatott csendben. Még a fülébe súgtam búcsúmondatom, majd ölelésemből engedve, hagytam, hogy a földre boruljon élettelen teste. De most már mindig velem lesz…

-          … most már teljes vagyok …

...és eljő...

  Tombolj Vihar! Tombolj! Fújd el az átkos léget, mely fojtogat, mosd le a világ szennyének porát arcomról. Ami gyenge, pusztuljon, hogy az erős, még hatalmasabbá lehessen. Mint ahogy a vékony fát tövestől téped ki, és szeleid szárnyán magaddal ragadod a messzi enyészet felé, úgy ne kíméld a világ gyengéit sem. Mérhetetlen erőd add át nekem, töltsd fel elmém, lényem egészét, nyiss új utakat, rombold le a múltat. Tűnt idők homályába tekinteni mit ér? Te tudod a legjobban Vihar. A természet pusztító ökle vagy, a legfelsőbb erő mind közül, mely felett hatalma halandónak nem lészen soha. Az istenek akaratát közvetítve söpörsz végig a poros földeken, hogy gyilkos förgetegben emészd fel a már nem kellő dolgokat, hogy a romokon új élet, egy erősebb élet, egy szebb élet sarjadhasson. Egy élet, melyért újra és újra eljőve taszítsd a nemlétbe. Egy kor, most véget ér, nem létezik már többé. Nem tehetek ellene sem én, sem te, csak az istenek…

  Tombolj hát, erőd ne kíméld, féktelen haragod zúdítsd ránk, hagy zúgjon az ég, villámok fénye perzselje a levegőt. A sötét fellegek átkos takaróként fedjék el a napot, mindent reményt, minden jókedvet nyeljék el úgy, mint a Nap fényét. S ha megnyugodtál már, erőd fogytán, mosolyogj a világra, és nézd mit tettél… pusztulás és halál…egy lény új életre kél…

New Yorki éjszakák #2

  Ahogy azon a hűvös, kora nyári éjszakán komótosan lépkedtem hazafelé kedvenc kocsmámból, néhány sör után, fura gondolatok férkőztem az elmémbe. Fülembe csendesen szólt a kellemes jazz, a bódító női hang egészen ellazított, ahogy énekelt. Még éreztem ruhámon annak a nőnek az émelyítően édes, vattacukor illatát, aki még a kocsmában bújt hozzám, némi biztonságot, megértést és gyengédséget keresve. Mindig kellemesen gondolok rá. Vonzódtam hozzá, ezen nincs mit tagadni és ezt ő is tökéletesen tudta. Gyönyörű nő volt, hogy tökéletes e, az már egy másik kérdés. De bizton állíthatom, hogy igazi egyéniség és hogy úgy mondja, valódi nő. Kedveltem. Mindig is kedvelni fogom, szívesen töltöm vele az időm, mind a mai napig, de mégis van benne egy csipetnyi abból az elviselhetetlen személyiségből, ami igazán érdekessé teszi számomra. Gondolataim egyre körülötte jártak. Most is próbáltam kissé védeni, és törődni vele, de nem hagyta. Konok, és önfejű. Dacos, igazi amazon, bár eme női harcosokra jellemző könyörtelenség nélkül. Furcsa, nehezen kiismerhető, de pont ebből ered hihetetlen vonzereje, mely gondolataimat folyton egyazon mezsgyére terelték. Nem tudtam kiverni fejemből kissé irritáló, de ennek ellenére valódi vidámságtól csengő, kristálytiszta kacagását. Úgy nevetett, tiszta szívéből, ahogy manapság már nagyon kevesen képesek. Benne volt abban a nevetésben minden vidámság, szomorúság, öröm, és bánat, ami csak a világon létezik. Elképesztő személyisége volt, magával ragadó, az a fajta, akit egyből megjegyez az ember. Sok barátja volt, ám mégis magányosnak tűnt, lehet önszántából, lehet csak a mostoha sors akaratából, de nem bánta, élvezte az egyedüllét adta minden előnyt, és hátrányt. Boldognak nézett ki, bárhol s bármikor, ha ránézett az ember, újra visszatért az életkedve, egy nehéz, fárasztó, munkával teli nap után. Maga volt a megtestesül pozitív oldala az univerzumnak. Bár ezt ő nem mindig érezhette, mert nem éreztette vele senki. Mindig is próbáltam törődni vele, de nem mindig engedett olyan közel, ahogy azt kellett volna. Voltak persze hibái, de mind a lénye része, azok nélkül nem is lett volna önmaga, és ez így van rendjén. Szóval igen. Tökéletes volt. És ezen nincs mit tovább magyarázni. Szerettem, és mindig is szeretni fogom, no talán nem úgy, ahogy azt a szó sugallja. Nem szerelemből, inkább mondanám tiszta embertársi szeretetnek, ami olyanok iránt érez az ember, aki akár a legfontosabb is lehetne számára, de ebbe most nem mennék bele.

  Most is megihletett, írnom kéne valamit, de csak ülök a porosodó írógépem felett, kezemben whisky és cigaretta, amiből már vagy a huszadikat szívom, amióta visszaértem az irodámba. Csak bámulom az üres, makulátlanul tiszta fehér lapot és a billentyűket a gépen. Még mindig rejtély számomra, miféle logika alapján rendezték ilyen sorrendbe a betűket. Egyre csak az járt az agyamba, hogy mi az, amit meg kéne osztanom a világgal, de az ő illata az orromban, alakjának, érintésének, ölelésének emléke folyton kiszorít minden mást az elmémből. Nem tudok koncentrálni. Figyelmem ugyanoda kanyarodik vissza, arra a sziluettre, amit a sötét szoba sarkában állni látok. Őrá hasonlít, az ő alakja sejlik fel az árnyékok görbületében, ahogy a félhomályos szoba falára vetül, a füstön keresztül. Le kéne már szoknom. A sok bagó fog elvinni egyszer.

  Feladom. Majd holnap talán sikerül…

Meghasadt lelkek himnusza

Ott, azon a bizonyos peremen egyensúlyozva, ahol a valóság összemosódik a nemlét fojtogató sötétjével,

Ott, a világ kezdetén,

Ott létezek én

Ott, hol az idő már visszafelé múlik,

Ott, hol mindenki elveszik,

Ott, hol az ember meghasonul a világgal,

Ott, hol értelmét veszít minden,

Ott, hol minden kezdődött, és minden véget is ér,

Ott, hol a pillanat az örökkévalóság,

Ott, hol már senki sem jár,

Ott, hol a lélek meghasad,

Ott, honnan már nincs visszaút,

Ott, honnan már nincs tovább út,

Ott, a lelkek tavának partján állva,

Ott, az igazságtól alig karnyújtásnyira,

Ott, hol mindent neked adtam,
Ott, hol mindent elvesztettem,

Ott, a torony tövében,

Ott, vakon, süketen, és némán,

Ott a lelkem egy darabja, örökre kiszakadva önmagából,

Azon túl létezik a hely, ahova elragadtattál...

Eső után napsütés

Az éjjeli viharra csupán csak néhány pocsolya emlékeztetett az úton. Oly hirtelen ért véget a fergeteg, mint ahogy lecsapott az éji álmát gyanútlanul alvó világra, ám annál tovább tartott. Az ázott föld, és nedves növények illatától terhes, hideg, hajnali levegő, némi megnyugvással töltött el. Most már vége a tombolásnak, és nem sokon múlott, hogy azt az ítéletidőt a szabad ég alatt kelljen töltenem. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy szó szerint belebotlottam átmeneti menedékembe. Egy aprócska barlang egy sziklakiszögelésen. Nem túl tágas, nem is túl komfortos, de sem a jeges szél, sem az eső nem talált utat a mélyére. Éppen megfelelő volt. Most is ott ültem előtte, lábamat a legalább százötven embernyi mélység fölé lógattam, a szikla pereméről. Raktam volna tüzet, de ilyenkor száraz fát, s gyújtóst találni lehetetlen, így inkább csak szellemem erejével tartottam melegen a testem, ez sem túl hatékony megoldás, de a célnak így is megfelelt. Az észak felé elterülő síkság így a hajnali sötétben, szinte végtelennek látszott, csak emlékezetem egészítette ki a látvány valahol messze néhány nagyobb dombbal, és tenger, higanyosan csillogó ezüstjével. A tájat kígyók, vagy inkább kék férgek módjára tekergő, lassú folyású, ám annál hatalmasabb folyók szelik keresztül kasul. Mind itt a Tengely Hegy gyökereinél születik, és valahol annál a nagy tengernél ér véget. Jártam már ott. Nem is egyszer. Ott születtem. Most is oda tartok. Haza kell térnem még, most utoljára, mielőtt megkezdem a legnagyobb, és legutolsó utazásomat a messzi keletre. Nem fognak otthon szívesen látni, pedig talán nekem köszönheti a legtöbbet a birodalom. Sokat tettem a hazámért, és hálából elüldöztek, számkivetetté váltam. Pedig régen király voltam, jól éltem, sose volt gondom semmire sem. De most csak magányosan vándorolok az üres világban, társam nem lévén, lassan teljesen megőrülve a csendtől. Tudtam, hogy mi várhat rám, ha újra visszatérek, de vállalnom kell a kockázatot, és csak abban bízhatok, hogy majdan, ha eljő az idő, az istenek máshogy fogják gondolni, és majd Ott, a Kárpiton túl meglelem azt, ami megillet engem tetteimért, legyen az jó, avagy rossz.

Vagy majd keleten talán. Hm… kelet… már a hajnali nap, halovány bíborszín pírt vetít a szakadozó felhők hasára. Bár látni még nem lehet –ahhoz még túl sötét van-, de képességeimnek hála hamar kiszúrtam alant, a hegy lábánál húzódó úton közeledő alakot. Még messze volt. Úgy kétórányi járásra. De ilyen tiszta időben, még sötétben is messzire lehet látni. Volt abban az emberben valami… Már akkor is éreztem azt a furcsa bizsergést a tarkómban, olyasmit, mint csata előtt, amikor még utoljára ellenőrzöm felszerelésem, és feltekintve már csak az ellent látom, rohamban közeledni. Az alak szemmel láthatólag nyugatnak tartott, a Nagy Városba. Hova máshova, amikor itt közel s távol, innen nyugatra, egészen az óceánig, nincs semmi, csak végtelen mezők, vagy égbe törő, nyaktörően meredek hegyek. Én oda igyekeztem egyelőre. Némi pihenés rám fért már, készleteim feltöltése, egy ló beszerzése, fegyver és páncéljavíttatás, fürdés. Már hetek óta nem találkoztam más emberrel, nemhogy egy fogadó kényelmes ágyában aludjak, vagy valami finom, erősen fűszerezett étket egyek. Nem volt könnyű átkelni a Hegyen, kevés járató hágó vezet át, azokat is felügyeli valamely rablóbanda, vagy önkényesen kikiáltott kiskirály. Nem akartam, hogy az otthoniak idő előtt tudomást szerezzenek jöttemről, mert bár hatalmas az ember világa, de valahogy, ha hírekről van szó, igencsak összezsugorodik.

Indulnom kéne nekem is lassan, de ebben a sötétben, még nekem is jó eséllyel öngyilkos próbálkozás lenne lejutnom az útra, a nedves, mohás, csúszós sziklaoldalban. De úgy számolom nagyjából fertály óra múlva, már eleget látok ahhoz, hogy elindulhassak, és körülbelül azzal az utazóval egy időben érek le az útra. Egyáltalán nem aggasztott az érzés azzal a férfival kapcsolatban, sőt egyenesen vártam a találkozást. Így ráérősen összeszedte a dolgaimat, ellenőriztem a felszerelésemet, és a hajnali nap első sugaraival neki is vágtam a hegyoldalnak. Egy aprócska, alig észrevehető ösvényen haladtam lefelé, nem törődve azzal, hogy a közeledő alak észrevesz, vagy sem. Sőt, inkább legyen így, minthogy váratlan lepjem meg. Ám minden nyugodtságom ellenére folyamatosan szemmel tartottam. Magamnak sem akartam meglepetést. Ahogy én egyre lejjebb, ő pedig egyre közelebb ért, úgy vettem csak észre, hogy miért is oly furcsa nekem. Mert nem férfi volt. A mozgásán már eddig is láthattam volna.

Jóslatom pontosnak bizonyult, én pár perccel előztem meg a nőt. A Nap már bőven a horizont fölött lebegett, pontosan a nő háta mögött, mintegy arany aurába ölelve az alakját, az egyszerű emberek, akik még nem láttak annyit, mint én, akár isteni jelenésnek is hihették volna. Bár még egy pár pillanatra én is elgondolkoztam rajta, hogy lehet mégsem ember az illető. De ez badarság, angyalok márpedig a legritkább esetben lépnek erre a világra, és akkor sem gyalog közlekednek, bár az is kétségtelen, hogy a téren kívüli világok, elmémet, és asztrális testemet körülvevő kaotikus hullámzása csendesedni, és rendszerbe állni látszott. A Nap közben az alacsony fák lombja mögé bújt, az aura mintegy varázsütésre eltűnt, de a jelenés maradt. Csodás szépségű nő volt, ázott haja és ruhái szorosan a testére tapadtak, így feltűnően látni lehetett tökéletes alakját. Mozgása egy ragadozóéra emlékeztetett, nyugodt, kimért, ám mégis erőtől teljes, ugrásra kész, megfeszült izmok. Óvatos komótossággal közeledett felém, borostyán szemeit egy pillanatra sem vette le rólam. Az éji vihar őt nem kímélte meg annyira, mint engem. A testén lévő apró sebek, és szakadozott ruhája arról tanúskodott, hogy a szabadban töltötte az éjszakát. Odaért hozzám, megtorpant, végtelenül megfáradt tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Az ékkövekként csillogó szemek mélyén rengeteg keserűséget és fájdalmat láttam csak, a múltjának emlékeit, az idáig vezető út viszontagságait. Ő is messziről jött, nehéz és veszélyes utakat járt meg. De a lelkét nem láttam, azt bölcs módon, óvatosságból elrejtette előlem bármennyire is fürkésztem, a védfalak mögé nem juthattam be, ha ő nem akarja. De ez a tekintet. Oly ismerős. Láttam már nem egyszer, nem kétszer, reggelente, ha a tükörbe nézek. Minden alkalommal, ugyanilyen szempár néz vissza rám. Megértettem a nőt. Tudtam, hogy útja éppoly nehéz, mint enyém.

A nő teste megremegett, egyre nehezebben pislogott, szemhéja ólomként csukódott le, majd térdre esett. A sár derekamig fröcskölt, ahogy oldalra dőlt, most láttam csak, a hátán éktelenkedő hatalmas sebet. Ezt nem a vihar tette. Sima szélű, mesteri vágás volt, mélyen a húsába mart. Értő kéz forgatta penge volt, ami ily csúnyán elintézte. Csoda, hogy még él. Más már régen belehalt volna egy ilyen sérülésbe, de ő erős volt, sokkal erősebb, mint bárki, akivel valaha találkoztam. A vágás szélei bár már száradtak, de még mindig szivárgott a vér. Ölembe emeltem hát ernyedt testét, talán még nem késő, ha sietek. Csak a remény volt velem, hogy még időben találtam rá, és ha az istenek is úgy akarják, akkor segíthetek neki, talán az útján is elkisérhetem, így hát elindultam vele a Nagy Városba.

Valahol #6

A fülembe süvítő, jeges szél hangjára eszméltem. Elmémben még ott kavargott a langyos napsütés, és zöldellő, üde erdők emléke, amit a magasból, csak egy pillanatra véltem látni. Talán igaz sem volt, de vágyaim netovábbja lett volna. Most csak a csalódottság régen jól ismert érzése maradt.

Testem minden porcikája sajgott az elviselhetetlen fájdalomtól, lelkem még mindig az éjsötét űr fogságában. Kinyitottam a szemem. Vakító fehérség. Először nem láttam semmit, csak éreztem arcomon a puha hideget, mely körbevette egész testem. Fáztam. Reszkettem. De tudtam mozogni. Nehezen ülő helyzetbe tápászkodtam. Szemem lassan hozzászokott a fehérséghez. Egy végtelen hóval borított pusztaság kellős közepén ültem. Köröttem érintetlen, vakító hó. Én nem ezt láttam fentről. Nem ezt…

El kell indulnom. Itt nem maradhatok. De merre? Ugyan hova mehetnék, egy ismeretlen, kietlen világon? Így hát találomra elindultam.  Már napok, vagy talán hetek óta gyalogolhattam, étlen, szomjan, csontig fagyva, amikor a távolban hegyek sziluettjét véltem felfedezni. Jól esne egy kis meleg, egy kis megnyugvás, és pihenés. Egy hely, ahol tüzet gyújthatok, ehetek valamit és alhatok néhány órát. Testem bírja még a végtelenségig, de féltem a lelkemet. Ha még nem halt meg teljesen. De még messze volt a láthatár, ahol a hegyeknek lennie kell.

Újabb, végtelen séta következett. Nehéz megmondani, meddig tartott, hisz itt nem voltak sem nappalok, sem éjjelek, csak vakító fehérség. Olyan volt, mintha a semmiben gyalogolnék. Az idő, már rég nem jelentett semmit számomra. Az idő minden pillanatában léteztem egyszerre. Most is csak pár szemvillanásnak éreztem az út hosszát, amíg elértem a hegyeket.

Egy völgyben jártam. Sem fák, sem állatok, sem kövek, sem semmi. Csak én baktattam ott magányosan, mint az elmúlt millió évek során. Nem tör már meg az egyedüllét fájdalma, de még nehéz megélnem ezt a magárahagyatott érzést. Nem keres, nem követ senki. Most is magam maradtam a gondolataimmal és keserűségemmel. Keresnem kell egy helyet, ahol meghúzhatom magam egy időre. Körbenéztem, de nem láttam semmit, ami segíthetne rajtam… Vagyis várjunk csak… Egy arany folt a völgy falán. Ahogy közelebb értem, egy sziklaüreget leltem. Nem volt nagy, de kényelmesnek tűnt. Itt nem borította jég, vagy hó a sziklákat, hanem pőrén hívogattak, langyos, tiszta, aranyfényükkel. Érezhetően melegebb is volt itt, és a szél sem fújt annyira. Az olvadt hó egy kisebb tavacskába gyűlt, éppen csak akkorába, amiben megmerülhettem. A kellemes, aranyfényű víz lágyan körbefolyta testem, éreztem, ahogy a lelkem melegíti fel. Magába zárt, és óvón rejtett el, a karmokként marcangoló, jeges szél elől. Úgy döntöttem eltöltök itt egy kis időt. Pihenek végre, és talán egyszer mosolygok is újra.

Valahol #5

A nyugatról gyülekező, ólmosszürke, már-már fekete fellegekből lassan szálingózni kezdett a hó. Keleten még kristálytiszta, gyönyörű szép kék az ég. A feltámadó szél, szabálytalanul kavarta a hulló havat, és a hópelyheket fedetlen, átfagyott arcomnak vágta. Mindegyik, mint egy-egy apró, borotvaéles jégszilánk, mely mélyen belehasít húsomba. A maró fájdalom sem tudta elrontani azt az élményt, amikor a lenyugvó Nap, még valahogy, talál egy apró rést, a vastag felhők között, hogy utoljára letekinthessen a világra, mielőtt végleg lebukik a horizont alá. Vörösarany fénnyel vonta be a várost, mintha csak édes, langyos cukormáz lenne, egy acélszürke, szmogszagú, savanyú süteményen. A természet szépsége és fintora, hogy ez a kontraszt pont most, pont itt oly élesen kiemelte az énem kettősségét és párhozamot vont egy olyan világgal, amelyben léteztem. Egy pillanatra megálltam, hogy a meleg illúzióját keltő napsugarakba merítsem arcomat, közben a mellettem lépkedő, majd megtorpanó nőt figyeltem. Most szebbnek láttam, mint eddig valaha. Olybá tűnt, hogy a Nap, csak miatta szakította át a felhők, áthatolhatatlannak tűnő páncélját, hogy ragyogó aurába öltöztesse az alakját. Úgy nézett ki, mint egy afféle tündér, akikről a mesék szólnak, akik csodás, földöntúli szépségükkel kápráztatják el a világot és ejtik rabul a figyelő tekintetek gazdáinak szívét. Szinte még szárnyai is nőttek, de az már biztosan csak az én fantáziám teremtette oda.  Olyan szépség volt ez, amit szavakkal elég nehéz leírni, körülírni is csak nagy nehezen tudnám. Egyszerűen csak szép volt, ahogy ott állt, háta mögött a szürke város, a fekete fellegek, a temetőkert csupasz póklábakra emlékeztető fekete fái, őt meg halványan derengő, rőtlila fényaura vette körül, mintha csak testének, lelkének belsejéből eredne. A jelenés nem tartott tovább néhány szívdobbanásnyi időnél, de bennem olyan mély nyomot hagyott, amit sosem fogok elfelejteni. Láttam a valódi szépséget, az Ő igaz valóját.

A pillanatnyi perzselő nyár után, ismét tél lett. A jeges szél újra lecsapott rám, a hópelyhek éles fájdalma, csontig fagyott kezem zsibbadása. De Ő még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, dacára annak, hogy eltűnt a körülötte minden, ami földöntúlivá tette. Ő csak kérdőn nézett rám, majd valami fura kifejezés suhant át az arcán. Nem tudom, hogy mit láthatott az enyémen, de gondolom olyan csodálatot, amilyet ember talán érezni sem képes. Egy pillanatra megijedt, de én csak közelebb léptem, megfogtam a kezét és egy csókot leheltem, jéghidegre fagyott arcára.

- Mi az? Mit néztél?

- ÁÁÁ semmit… csak mintha egy tündért láttam volna megtestesülni az előbb…

- Te bolond vagy. – mondta mosolyogva, és most a sor rajta volt a természet szépségében való elmélyülésben.

- Ugye milyen gyönyörűen esik a hó?

Körülnéztem. Szürke, fekete, fehér, kék. Hideg, iszonyatos hideg. De a maga nemében ez is legalább annyira szép volt, mint az iménti látomás. A mindennapi szépség, a letisztult egyszerűség ez.

- Igen. Gyönyörű…

De én csak magányosan zuhanok a egy ismeretlen világ felé.