Ez mind én vagyunk

Hajnalfényű datolyák ragyognak az égbolt hatalmas fáján, bár körülöttem csak láthatatlan sötétség, mégis tébolyítóan hangos a csend mindenhol ahova csak nézek. Ez remélem megint csak elmém beteg kipárolgása és nem az a valóság, aminek a felismerésétől oly annyira rettegek, hogy néha még mindig pánikrohamok törnek rám annak tudatában, hogy egyszer mindent meg fogok látni, amit csak lehet. Nagyon félek most is, hogy ez itt már a kezdete annak a folyamatnak, amit mindenki vágyik, de még sosem gondolt bele, hogy mennyire elviselhetetlen az időtlen, valóságon kívüli létezés, amint éppen lassacskán istenné válik. És csupán csak tudása révén, amin keresztül oly hatalmasra tágul az elme, hogy képes legyen befogadni a legigazabb igazat, amin túl már csak önmaga létezik a teljes valóságnak.

Elgondolkodott már bárki is azon, ha ez minden világok legjobbika, akkor ez azt feltételezi, hogy Isten nem mindenható, vagy nem tökéletes, de mindenekfelett, nem isten.  Ez mindenféleképpen egy olyan elképzelhetetlen abszurditása a tények, és a logikus gondolkozás találkozásának, amit azért nem lehet olyan könnyen megérteni, hogy márpedig van értelme ennek is, nem még azt, hogy mi is az értelme. Szóval megint egy olyan igazsággal kell szembesülnünk, amitől oly annyira rettegek.

Rólam azt mondják, hogy őrült vagyok. Még egy klinikára is bezártak miatta, pedig én csak azt mondom el ami az igazság a világról, amit az egyszerű halandó még nem képes meglátni, nemhogy megérteni. Most itt ülök, és a könyvemet írom, amiben benne lesz az univerzum minden igaz titka. Tudom mennyire elképzelhetetlen ez a dolog, de igen, én mindent tudok, mindent ismerek. És ezt a tudást mindenkinek meg kell, hogy szerezze magának, mert csak így érhetjük el mindannyian a felemelkedést. Én már láttam, mi van a valóságon túl. Jártam ott, de visszajöttem, hogy elmondjam, mi van ott, és miképp juthat el oda bárki. Néhány nagy igazságot kell megérteni és elfogadni. Semmi egyéb. De ezt, használni is tudni kell. Nem egyszerű azért az ennyire. Nagyon sok dolog közbejöhet ám. Mindenféle komolyabb komplikációk, érthetetlen következmények, amiket még maga a legnagyobbak sem láthatnak előre. Furcsa dolga ez a mindenségnek.

Nem kéne talán itt lennem, de csak most van időm. Az orvosok azt mondták, hogy már semmi bajom, az elmém teljesen meggyógyult. Ó ha tudnák a szerencsétlen marhák. Még ennyi év elteltével is mindig csak mosolyogni tudok azokon a diagnózisokon, amik szerint beteg voltam. Nem számít már. Most már tudom, mi kell hozzá. Lelkek. Mindenkié. Nekem kell őket elvinnem oda, mert maguktól soha nem lesznek képesek visszatalálni oda, ahonnan jöttek. De előbb össze kell gyűjtenem mindet. Bár nem tudom, képes leszek e elviselni annyi gondolatot magamban, ami ugyancsak én vagyok, csak ebben a valóságban embereknek nevezik őket. Sok munkám lesz még vele, de mindegy most már, abból van elég nekem. No de még egy kis mosolygást megengedek magadnak ehhez a gondolathoz.

Viszont most már tényleg le kéne tennem a tollat, hisz lassan újabb lelket kell befogadjak, és nem ártana kissé pihennem előtte. Elég megterhelő ez még most így az elején, amikor egy telesen új részét lelem meg önmagamnak így.

Az első elég könnyen indult, egészen amíg meg nem szólalt. Először szörnyen megijedtem, képtelen voltam kezelni őt. Kissé terhelő személyisége van, hogy úgy mondjam. Képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy egyek vagyunk, de most már egész mélyen integrálódott. De a hetedik. No ő volt mindeddig a legnehezebb. Képtelen vagyok jellemezni a viszonyunkat, de nem mondanám sem ellenségesnek, sem ártónak, csak háborúsnak. Miatta hittek tébolyultnak, és miatta aggatták rám, hogy nárcisztikus paranoid, skizofrén, szuicid meg egyéb olyan jelzők hogy tisztába sem vagyok a jelentésükkel, pedig talán tényleg át is éltem ezeket. De ez is lényegtelen most már, ahogy haladok szépen, lépésről lépésre, mind egyre több lélekkel egyesülünk, annál könnyebb. Hisz összeolvadva folyamatosan egymáshoz változunk, míg nem teljesen azonossá válunk, így egy új önmagam keletkezik, és mindig ugyanabból a részekből, de mindig egy picivel többől. Végtelen kombinációk lehetősége, és mindig egyel több. 

A módszer egyszerű, csak le kell csendesíteni magam, kis létteret engedni az újonnan érkezőnek, így észre sem veszi a váltást először, utána meg már könnyebben elfogadja az igazságot, hogy mostantól nem létezik többé már. A fizikai része ami talán kissé brutálisan hangzik, hisz a korlátozott emberek ezt csak gyilkosságnak látják. Igen tudom, etikailag nem éppen helyes, én is ellenzem, de sajnos még nem találtam más utat ehhez… még. De már nincs messze, hogy puszta érintéssel, vagy csupán csak gondolattal megtehessem. Érzem. Tudom.

Reggelre itt vagyok, várj meg, és elmesélem milyen volt.

A valami

Senki sem tudta, hogy mikor, és honnan indult a dolog. Legelőszőr majd 3 évvel ezelőtt halottam egy beszámolót egy fiatal pártól, akik az erdőben sétálva tapasztaltak valamit, amit épp ésszel mindmáig nem képesek megmagyarázni. Majd néhány hónappal később pár, ugyancsak fiataltól halottam hasonló jelenségről mesélni. Egyszer én is látni, és hallani véltem valamit, ami talán az éj sötétjének árnyai közt megbúvó kutya volt, vagy talán nem. Olyfajta élmények ezek, amikről az emberek nem szívesen beszélnek manapság, főleg nem egy átlagos kisvárosban. Amióta az eszemet tudom itt élek, de még sohasem találkoztam hasonlóval.

Tipikus kertváros vagyunk, a maga minden előnyével és hátrányával. Mindenki tudni vél mindent, mindenki elhisz mindent, de közben mindenkinek megvan a véleménye mindenről, amit előszeretettel meg is beszélnek egymással a nyílt utcán, a boltokban, a postán, az orvosnál várva. Mind csak apró, vagy éppenséggel nagy port kavaró pletyka, amiknek egy része talán igaz, talán nem, sosem derül ki egyértelműen semmi. Megvan a maga bája ennek a környezetnek. Hangulatos utcák, néhol szélesre hagyott árkok szegélyezik, néhol falakkén határolják a házak kerítései. Mindenfelé kóborló macskák, játszadozó gyerekek, az a fajta hely vagyunk, ahol még a házak előtti padokon üldögélnek az idősek a fullasztó nyári estéken, és kitárgyalják a politika, vagy más értelmetlennek tűnő problémáit. Itt még a gyerekek odakint játszanak, fociznak, bicikliznek, görkorcsolyáznak, vagy csak szimplán sétálva róják köreiket fel, s alá, unalmas óráikban. Gyakran teszem én is ezt, ha levegőre, magányra van szükségem.

És még így is rejtve maradt mindeddig ez a dolog. Érthetetlen. A fiatal pár is csak mintegy mellékesen számolt be arról, ahogy az település melletti apró erdőben sétálva felfigyeltek valamire, ami nem tartozott hozzá a hely hangulatához. Odébb, a fák között, egy másik tisztáson, alakokat láttak, ahogy kutyát sétáltatva, beszélgetve haladnak a fák felé. Teljesen normális dolog ez arrafelé. Majd később, ahogy szem elől tévesztették őket, valami fertelmesen ijesztő dolog történt. Alig pár lépésnyire az ösvénytől, ahol haladtak, egy bokor iszonyatosan hangok kíséretében reszketni, és hajladozni kezdett. Mintha az előbbi kutya kapott volna el egy nyulat, vagy valami hasonló kisállatot, ám a hangja… A hangja volt, ami összetéveszthetetlenül nem kutyáé, de nem is állaté volt. Valami eleddig ismeretlen dolog, ami egyszerre sikított, üvöltött, hörgött és röfögött, mind magas, mind rettentő mély hangszínen. Maga a bokor oly sűrű volt, hogy látni képtelenség volt, mi az, bár fényes nappal volt, alig dél után pár órával. Rettentő borzalom kerítette mindkét fiatalt hatalmába, hisz ők a vizslát várták elugrani a bokorból, de amilyen hirtelen felharsant a lárma oly hirtelen is szűnt meg. És a kutya, még mindig gazdáival sétál immáron sokkal messzebb a fák között, mint ahol ez pár perce pillantották meg. Persze a fiatalok gyorsan eltűntek a környékről azon morfondírozva, hogy mi is az, amit hallhattak. Mint később kiderítették, a kutyát sétáltatók semmi különösre nem lettek figyelmesek. Nap, mint nap ott járnak a vizslájukkal, de eleddig semmi hasonlót nem tapasztaltak.   

A következő eset, jópár hónappal később történt, egy másik, ez előzőtől távol eső részén az erdőnek. Ugyancsak pár fiatal, akik nyári estén időtöltésként üldögéltek az erdősáv melletti játszótéren. Mindenfélékről beszélgettek, nőkről, játékokról, régi bulik emlékeit idézték fel. Hárman voltak. Míg ketten az erdő széle felé néztek, harmadik társuk annak háttal, a többiekkel szemben állva mesélt éppen valamit, amikor barátai arcára olyan leírhatatlan rémület ült ki, amilyet még sosem látott. Páni félelem lett úrrá mindhármukon, és gondolkozás nélkül, hátra sem nézve futásnak eredtek. Olyan gyorsan, és olyan messzire, ahogy csak bírtak. Később úgy mesélték nekem, hogy valami olyasmit láttak a fák között a sötétség és félhomály ellenére is, mint amikor a tűz hője eltorzítja a levegőt, egyfajta kavargását a fatörzsek sziluettjeinek. Nem tudták megmagyarázni, hogy miért kezdtek ösztönszerűen menekülni a jelenség láttán, de úgy írtak le az érzést, mintha egy kéz szorítaná össze a mellkasuk és fejük, ami egyszerre égetően tűzforró, és dermesztően hideg. Ám hangot nem hallottak. Sőt talán még a szokásos zajokat sem. Így utólag meg mernének esküdni, hogy tökéletes volt a csönd a környéken ekkor, bár azt akkor talán nem is vették észre.

Harmadjára már én is láttam valamit. Pár nappal később én is visszamentem oda a barátaimmal, utánajárni ennek a nevetséges történetnek. Az erdő, és a játszótér határánál álltunk meg, csak pár lépésnyire merészkedve a éjszakai erdő fái közé. Semmi különös nem volt ott, csak a szokásos nyári hangok, illatok, érzetek. Nagyokat hahotázva nevettük azt a hármat, akik látták a „Valamit”, amikor egyik barátom és én, akik egy-két méterrel odébb álltunk a többiektől észrevettünk valami mozgást a szemünk sarkából. Mire odapillanthattunk volna már fel is harsant egy semmihez sem hasonlítható hang, tőlünk alig karnyújtásnyira. Igazából ez volt az a hang, ami tudatosította bennünk, hogy rejtőzik valami a sötétben, és szinte az arcunkba bámul. Nem tudom leírni a hangot, amit halottam. Amit hallottunk. Mondhatnám, hogy sikítás volt, vagy, hogy hörgés, de egyszerűen képtelen vagyok nemcsak szavakat találni rá, hanem felfogni is az a komplex kakofóniát. Mintha a világ minden fájdalma, és dühe benne lett volna egy fél másodperc erejére. Odanézve egy formátlan, árnyalakot láttam, és vörös izzást a közepében. Mintha egy szempár lett volna, de bizonytalanul rázkódott volna a levegőben, semmihez sem kapcsolódva, mintha testetlen, sötét fonat lett volna, az fák árnyékainak játékából fonva, és azon lógna, rángatózna, ugrálna egy-egy parányi rőtvörös alaktalan lángnyelv. Nem tudom. Nem volt időm megfigyelni és nem is akartam, csak eltűnni onnan, mintha soha nem jártam volna ott. A szívembe maró rettegés eufórikus állapotából egy emberi, félelemtől terhes üvöltés ébresztett fel, és a tény, hogy az, az én hangom. Futásnak eredtem, olyan gyorsan, mint még soha, gyorsan utolérve barátomat, aki pár pillanattal hamarabb eszmélt. Minden erőmből futottam, az adrenalin dübörgése töltötte be a fülemet, és a „Valami” hangja ez elmémet. Nem tudom meddig futhattunk, de egyszer már biztonságosnak éreztük a megállást. Így is olyan betegesen nyomasztó érzés maradt a kezdeti félelem és rettegés után, amit elég nehezen kezelek azóta is. De csak ketten voltunk. Csak álltunk ott azon az utcasarkon, csak ketten hallottuk és láttuk a fertelmes jelenést, és a legrosszabb, hogy alig karnyújtásnyira magunk mellett. A többiek néhány perc késéssel értek utol minket, értetlen, kérdő kifejezéssel az arcukon. Ők csak üvölteni hallottak engem, és észvesztve futni. Pedig csak két lépéssel álltak odébb mint mi.

Nyomozni kezdtünk hát, horrorfilmeken és rémtörténeteken nevelkedve, minden okkult, és paranormális tudásunkat előbányászva, mert tudom, mert tudjuk, hogy nem lehetett élőlény és ebben biztos vagyok mind a mai napig. Így hát utánanéztünk mindennek amit érdemesnek találtunk rá.

Az egész erdő alig 15 hektár, három részre tagolódik. Innen a házak és utcák határolják, a másik három oldaláról pedig a folyó, aminek völgyének végén épült a város. Nagyjából zárt terület, és élesen elhatárolható a három része. Sikerült kideríteni némi történelmi tényt, miszerint majd százötven évvel ezelőtt hatalmas csatatér volt az egész terület, a folyó gázlóiért. Nem egy hős született abban a csatában, és nem egy ember veszett oda a hazája és becsülete védelmében. Innen a gondolat, hogy talán egy nyughatatlan katona, aki nem képes elfogadni az élettel szembeni vereségét, vagy talán mindé együtt, akik még harcolnak a sorsukkal, mindhiába. Nagyon sok idős emberrel beszéltünk, akik egész életüket itt élték le, de senki sem volt hajlandó annál többet mondani, hogy megerősítsék azt a tényt, hogy igen, tényleg van ott valami.

Barátommal egyre mélyebbre ástuk magunkat az okkult tudományokba, démonok, szellemek és olyan fertelmes és gonosz lények világába, amiket emberi ésszel szinte lehetetlen felfogni. Az internet rendkívül bőséges tárházát kínálták ezeknek az információknak, bár kihüvelyezni a releváns tényeket, a beteges agyszüleményekből elég nehéznek bizonyult. Hiteles tudásanyagra pedig nem is számítottunk. Persze megtalálható a világhálón jónéhány, a témával foglalkozó könyv, de mind annyira mesterkélt, meseszerű érzetet keltett mintha csak az ezeregy éjszaka meséit olvasnám. Bár kétségtelen, hogy tartalmaznak kellő információt, de ezeket elválasztani az kiszínező részektől egyenesen lehetetlen.

Már majdnem feladtuk a kutatást, hisz az információink és tudásanyagunk az elégtelennél is kevesebb volt és a jelenséget sem tapasztalta azóta sem senki. Az áttörést egy bolond vénember habogása hozta meg. Az erdő szélén lakik és hát… hogy is mondja finoman, nem egészen komplett. Róla is mindenki tudni véli az igazságot, hogy honnan csúszott le, milyen értelmes és művelt ember volt, gazdag, sok pénzzel és ingatlannal. Ez talán így volt, talán nem, de tény, hogy már régen nem az, az ember, aki volt. Történt vele valami. A városka minden lakójának megvan a saját verziója erre. Van, aki szerint a szülei korai elvesztésébe őrült bele, van aki úgy gondolja egyszerűen mindig is sérült volt és csak idősebb korára erősödött meg a téboly az elméjében. Megint egy másik verzió szerint szerelme hirtelen elvesztése vette el az eszét. De jóhiszemű, barátságos öregember, kicsit sem félelmetes. Inkább tűnik együgyűnek, mint őrültnek. Mindig is sokat beszélgettünk vele, de inkább csak viccelődve rajta, tréfát űzve belőle és szánalommal teljes vidámsággal kifigurázva. Sokat beszélt nekünk a világ dolgairól, a nőkről, a politikáról. Valahol a maga kis világában, teljesen racionális és tényszerű megfigyelései voltak ezek a világnak. Nagy igazságok, amit nehéz megérteni, de ha kicsit is elvonatkoztatunk a bolond elmére jellemző kaotikus elbeszéléseitől, nagyon is elfogadható tény volt, egytől, egyig. Mindig vidáman, mosolyogva láttuk csak, bár teljesen tudatában voltunk, hogy szörnyű körülmények között él, pénz, törődés, és bármiféle igény nélkül. Egyfajta városi remete, aki úgy él napról napra, ahogy az éppen sikerül, és talán ezért is volt mindig olyan boldog, amit az élet taposómalmában tengődő civilizált, pénz és technológiafüggő társadalma képtelen lesz megtapasztalni.

Akkor, úgy egy éve, ugyancsak az erdő felé tartottunk barátommal, mindenféle átlagos témákról diskurálva. Nem gondoltunk az erdő szélén látottakra. Úgy találkoztunk össze ezzel a bolond öregemberrel. Mindig messziről köszönt, és üdvözlésre emelte kezét, de most az egyszer, szinte észre sem vett. Motyogott maga elé valamit, ami nem volt szokatlan tőle, csak az a gondterhelt, összeráncolt homlok és a szokatlan figyelmetlensége. Lehajtott fejjel közeledett, éppen csak utolsó pillanatban vettük mi is észre őt. Megállt előttünk, felemelte a fejét, és a szokottnál is zavartabb tekintettel pillantott ránk. Talán fel sem ismert minket, csak motyogott valamit és megrázta a fejét. Nem értettük mit beszél, csak pár szót, azt is csak töredékesen. De egyvalamit tisztán értettünk. R’lyeh. A szó hallatán rossz érzés nyomakodott a tudatomba, ugyanaz a nyomatszó zsibbadás, mint anno, az erdei menekülés után. Ezt a szót ismertük. Sötét legendák, gonosz lények történeteiből, amiket a neten olvastunk. Olyan elképzelhetetlen világok leírásában, amik a végtelen űrön túl, a téren és időn kívül, a felfoghatóság határaitól véghetetlenül messze terültek el. R’lyeh. A Város. Ahol a leghatalmasabb és leggonoszabb lény székel egyes írások szerint. Az állítólagos Atlantisz, amit Vele együtt süllyesztettek el, hogy örök börtönbe zárva megmentsék tőle a világot. Ott alussza éonok óta álmát, és csak az ébredésre vár, hogy bosszút állhasson bebörtönzőin. De ez csak mese, egy egykor élt író, beteges fantáziavilágának rémületből és őrületből szőtt története, némi történelmi tényre alapozva.

Barátommal összenézve kezdtük faggatni az öreget, hogy miről beszél, de az csak tovább motyogott. Elkapva mocskos, bűzlő kabátjának gallérját, ráztam, és szinte már nyálfröcsögve üvöltöttem a képébe, hogy mondja el, miről beszél. Ő csak lassan ránk emelte homályos tekintetét, messzire nézve rajtunk keresztül, és alig hallhatóan egy versikét mormolt: Meghalni nem hallhat meg az, mi örökkétig áll, Számtalan korok során enyészik a halál. Nem egyszer olvastuk már ezeket a sorokat, de mind kivétel nélkül olyan könyvekben, amik csak kitalált mesék, bomlott elméjű, tébolyodott emberek agyszüleményei, minden alapot nélkülöző kitalációi. Tudnám itt sorolni a címeket. Az óhéber Eibon könyve az 5. századból, a British Múzeumban őrzött Cthaat aquadingen a 4. század elejéről, a latin De vermis misteris 1542ből amiből alig 15 példány maradt fent, egy Kölnben, a Livre D’ivon 13. századi francia kézírat, és persze az Al Azif úgy 730ban, Abdul al-Azrad által, emberbőrre írott könyve… manapság már Necronomiconnak fordítják.

Lehetetlen, hogy az öreg ismerje ezeket, hisz mi is csak kivonatosan leltünk rá némely eldugott tárhelyén a netnek.

Hirtelen elhallgatott az öreg, belenézett a szemünkbe, és csak annyit mondott:

-         Ne mennyetek oda, mert rátok is csak ez vár.

Azzal odébb lépett és tovább motyogva sétált el, otthagyva minket a megmagyarázhatatlan  balsejtelemmel és a nyomasztó balsejtelemmel. Mi csak álltunk ott teljesen ledermedve, gondolatok ezrei tolakodtak elmémbe. Kérdések. Milliónyi kérdés.

Most is az ágyam szélén ülve, kezemben az ápolóknak sokat könyörgött ceruzával, és papírral, azon gondolkozok, hogy volt mindaz lehetséges, amit láttam és hallottam. Mi volt az, hogyan, miért pont ott, miért pont én, miért így? Miért vagyok itt, miért egyedül, honnan a fehér köntös, mi ez a hely? Mi volt az a hely? Hogyan kerültem oda, és hogyan vissza? Miért kellett látnom és tapasztalnom azokat… De most abba kell hagyjam az írást, jön az ápoló, el fogja venni a ceruzát, sietnem kell, sietni, el kell rejtőzzek, el kell dugjam ezt, mielőtt elveszi…

         Érezni már a tavasz illatát. Igaz még nagyon korán van, alig múlt el a tél, de emlékeztek még arra, amikor gyerekként, a szomszéd bácsi fóliasátrába beléptél hátad mögött a nagyiddal? Ott lehetett érezni ugyanezt az illatot. Bár sokkal erőteljesebben, de mégis ugyanúgy hatott az érzékeidre. Az ázott föld, a frissen hajtott növények, enyhén áporodott, langyos illata, ahogy a talaj, hosszú, téli álmából felébredve fellélegzik, és kiokádja magából, az állat levegőt, amit egészen ősz óta raktározott. Valahol nagyon fullasztó és tömény ahogy megtölti a tüdődet, hirtelen megakad a lélegzet, egy egész kevéske időre. De mélyre szívva, nagyokat lélegezve ebből a levegőből, mégis valahogy felfrissít, és jókedvvel tölt el, hisz tudod, hogy ez nem más, mint az új élet, az új kezdet, a tavasz illata. 

        A tavasz mindig valami újat jelent. A újra éledő növények, az újonnan kikelő magok, amik soha nem fejlődnek kétszer ugyanúgy, egy teljesen új, még soha, senki által nem látott mindennapos szépsége a világnak, ami csak az adott pillanatban az, ami. Minden egyes perccel változik, még ha minimálisan is, de soha nem marad ugyanaz. És mindez igaz az emberre is. Minden egyes pillanatban változunk, ahogy a külvilág ingerei elérik érzékeinket, ahogy agyunk azt feldolgozza, megváltoztat. Jó, vagy rossz irányba, az lényegtelen, hisz annyira apróak ezek a változások, hogy csak hosszú idő után vehetőek észre.

Most is, ahogy itt ülök egy kényelmes, bár már elég viseltes fotelban a teraszon, szemem vakítja a még alacsonyan lebegő déli nap egyre erősödő fénye, arcom és egész testem fényben úszik, és közben ezeket a gondolatokat írom, egy az egész érzéstől nagyon idegen technológiának a segítségével. És ha kicsit jobban odafigyelek, annyira tompa a világ, szinte nyomasztó a csend. A madarak még nem bújtak elő rejtekeikből, bár már néha egy-egy apró rovart lehet hallani zümmögni, elvétve egy jármű zúg a távolban, vagy egy magányos kutya ugat, valami általa még nem ismert dolgot. Csak a fejem fölött lévő tető, ami ütemtelenül pattog ezernyi helyen, a nap gyenge melegétől tágul, a rések eltűnnek, változik ez is, de mint minden, csak átmenetileg, hisz estére újfent jön a hűvös, visszaáll egyfajta eredeti állapotába a világ, ahogy azt az utóbbi hónapokban már megszokta.

        Az emberek még nem ébredtek tudatára annak, hogy elmúlt az az idő, amikor nagyrészt pihenéssel, és semmittevéssel, otthonaik mélyén begubózva, tölthetik az idejüket. Most már éledni kéne. Hopp…! Egy feketerigó a semmiből, szinte felvisítva repül el mellettem néhány méterrel. Megül a kerítés tetején, és onnan kémleli a gyepet, valami harapnivaló után, de már repül is tovább, hogy valahol máshol keressen magának egy hernyót, vagy rovart. Annyira elképzelhetetlen, hogy az ő élete boldog legyen? Hisz mi másra vágyhat még egy élőlény ezen a világon. Szabadon repülhet a végtelen égen, a természet bőkezűen tárja elé a finomabbnál finomabb falatokat, nincsen gondja számlákra, pénzre, és a civilizáció által rárótt kötelességekre és terhekre. Még a magasból ráleső ölyv sem érdekli igazán, hisz talán fel sem fogja, hogy veszély lebeg a feje felett, mert bár magasan szárnyal, de csak az alant elterülő dolgokat figyeli, más nem érdekli, és talán így is van ez rendjén.

        De helyes dolog csak magunk alá nézni? Helyes, hogy csak magunkkal foglalkozzunk? Nos erre a kérdésre kivételesen tudok válaszolni. Igen, helyes. Önzőnek tűnhet a dolog, de gondoljunk csak bele… A saját boldogságunk, csak rajtunk múlik, csak mi tehetünk érte bármit is, nem szabad másra várni. Mert ha mi magunk megtaláljuk a boldogságot, akkor azokat is boldoggá tehetjük, akik szeretnek, és akiket szeretünk…

Valahol #7

     Mosolyogtam, önkéntelenül, és úgy, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor leghőbben vágyott játékot megkapja. De a tavacska vize hűlni kezd. Lassan, fokozatosan, és én egyre mélyebbre merülök, hogy ne kelljen újra fáznom. De félő, hogy felettem oly vastagra hízik a jég, amin áttörni már képtelen leszek. Fojtogat a víz. Betolakszik a számba, orromba, tüdőmbe. Levegőhöz nem jutok. Nem jó már itt sem. Mennem kéne tovább. De újra ki a jeges pusztába, továbbra is egyedül, csak magammal. Nem akarom. Itt akarok lenni még egy kicsit, de nem lehet, mert csak kínoz. Kínoz. Kín. Nem ismeretlen érzés ez, ám még mindig nem tudtam hozzászokni. Mert mindig egyre erősebben tör rám. Mennem kéne, de nem akarok. Még nem. Maradni akarok, örökre itt lenni, ahol ha nem is jó, de nem annyira fájdalmas, mint máshol. De már nem számít… úgyis végem…

Rak’hat Nor - a Sárkányagyar

A múzeum méreteiben hatalmas volt. Díszei mind óarany, és márvány. Fenségességében talán csak a Császári palota múlhatta felül. Az aranypettyekkel szórt, tükörsimára csiszolt éjfekete márvány lépcsősor, ami az előcsarnokba vezetett, olybá tűnt, mintha maga a kozmosz lenne, minden egyes apró csillagával. Aranyfős, irdatlan oszlopok szegélyezték utunkat, hogy ahogy haladtunk felfelé. Már maga az épület egy csoda volt, a hatalmas boltíves ablakokkal, a több ember magas belső termeivel, és a legjobb kertészmesterek alkotta külső udvaraival. Mindenhol díszed szegélyek, szobrok, aranyfüst vonta grádicsok, csillogó márvány, színes mozaikok, és elképesztő fazettás mennyezet. Monumentális volt az egész, az emberi alkotókészség legfelsőbb szintje.

Az itt tárolt régészeti leletek értéke éppúgy felbecsülhetetlen mint maga az épület, amelyben otthont kaptak. Most is szenzáció számba menő új tárgyak érkeztek, az ország másik végéből, az egykor volt Birodalom fővárosának ásatásainak egyikéről. A magamfajta közrendű aligha csodálhatta meg fenségét eme értékeknek, hisz bebocsátást nem nyerhettek ide. Nekem is csak az volt a szerencsém, hogy a nemes akinek épségét vigyáztam, sznobizmusa ilyen ásatások és régészek támogatásában teljesedett ki. Nem kevés pénzt adományozott már az ősi értékek kutatására, így hát elvárta, hogy vendégként léphessen be ide. Bejártam már vele a termek százait, újra és újra ámulva a vitrinek tartalmán, de most valahogy másabb volt. Mindig izgatottan érkeztem, de most a szívem majd kiugrott a helyéről, szinte ziháltam, mint mikor először készülök megcsókolni a szerelmem. Olyfajta izgalom volt ez, amit szavakkal leírni lehetetlen, de éreztem, hogy van itt valami, amit várok, ami vár engem.

A főcsarnokban már várt minket a tudós, aki ha lehet azt mondani, barátja volt uramnak, érdekből, vagy szívből, azt már nem tudom. Míg ők üdvözölték egymást, leadtam fegyvereim az egyik inasnak, mert attól hogy testőr vagyok, mégsem illik itt kardokkal mászkálni. Így dél tájban elég nagy volt a nyüzsgés itt. Taláros alakok jöttek mentek, kinél néhány pergamen, kinél kisebb ládák, dobozok. Látogató sem volt kevés. Nemesek, szolgáik, testőreik. Kisebb két, három fős, és nagyobb tíz, tizenöt fős csoportok. A testőrök egymást méregették. Mindig egymást méregettük. Jól ismertük a másikat, de barátok nem voltunk. A szolgák engedelmesen követték urukat, vagy éppen úrnőjüket, tekintetüket sosem emelve fentebb annak térdénél.

És volt ott egy nő. Mesés szépségű nő, bíborszín ruhában. Láttam már párszor, de nem tudtam ki ő. Szépsége mégis minden alkalommal igézően hatott rám, díszes gyűrűkkel és csattokkal zabolázott hófehér haja vízesésként omlott vállaira, és mintegy keretbe vonta a festett arcot. Az arcot ami semmiben sem különbözött a csarnok kupoláját tartó, márványból faragott angyalokétól. Szeme fekete hasíték a márványban, melyek mélyén tengerkék tó szikrázott a napfényben. Tökéletes volt, nemes volt, fajtájának csodája, talán maga egy az Istenek közül. Mindig egyedül jött, és egyedül ment. Körbejárta a csarnokokat és termeket, szólni sosem szólt senkihez, csak vörös csipkekesztyűbe vont kezével intett néha oda egy-egy teremszolgát, hogy vegyen a tálcákon kínált frissítő italokból. Kecses mozdulatokkal rótta köreit, annak ellenére, hogy kissé telt volt, hatalmas keblei, minden lépésére szinte elszabadulni vágytak szűkre szabott ruhájának fűzői, és csipkéi közül. Lopva bámultam őt, hisz ha észreveszi valaki, hogy nemes hölgyre íly illetlen mód nézek, talán a fejemet veszik. Most is csak néha pillantottam rá, ahogy átvágott a tömegen, de egyszer megtorpant, és felém nézett. Egyenest a szemembe. A köztünk lévő, majd harminc lépés távolság ellenére is tökéletesen láttam a szája sarkában megbúvó szolid mosolyt, de szemei domináltak, szinte világítottak, és úgy vonzotta a tekintetemet, mint éjjeli lepkét a mécsfény. Pár szívdobbanásnyi idő után, amikor felfogtam, hogy észrevett, elkaptam pillantásomat, és csizmám orrát kezdtem tanulmányozni. Égett az arcom, a fülem, egész a fejem búbja is. Tiszteletlen voltam. Vártam, hogy mikor kiált fel, de nem történ semmi. Mire újra oda mertem nézni, már a terem túlfelén járt, és onnan pillantott még vissza rám, majd eltűnt a hatalmas, díszes faajtó árnyékában.

Gyorsan hálát adtam az Isteneknek, hogy nem vette szívére tettemet, és indultam is uram után. Addigra már ő sem járt messze az imént említett ajtótól, szinte a küszöbön értem utol. De még mindig a nő töltötte be gondolataimat, ezzel figyelmetlenné téve. Fel is löktem egy szolgát, pergamenjeit szétszórva. Szórakozottan kértem bocsánatot, és sietős léptekkel igyekeztem a terembe. Termenk sorai, folyosókon, lépcsőkön, nagyobb szobákon és műhelyek tucatjain vezetett keresztül utunk. Az egyik emeleti, hátsó teremben voltunk. Méreteiben elmarad az összes többi közül, de értékében, talán ez egyik legkiemelkedőbb. Hangulata is teljesen más, mint a többinek. Meleg, otthonos érzetett nyújtott, vörös bársonyvonatos falaival, mattra kopott fa parkettájával. Alacsony, 4 ember magasan lévő mennyezetén csiszolt üveglapokkal ékített csillárok lógtak, amik teljes fényárban fürösztötték az alattuk fekvő tározók tartalmát.

A terembe lépve újra lecsapott rám az a fura érzés, de sokkal erősebbe, szinte a földre sújtott ereje. Meg is szédültem talán, mert uram aggódón nézett rám, és csak szemével kérdezte, hogy minden rendben e. Csak bólintottam, mert szólni nem tudtam, nem is mertem, mert akkor láttam a meg a bíborruhás nőt. A vérem megfagyott az ereimben. Mi van, ha szóvá teszi uramnak a tiszteletlenségemet? De csak biccentettek egymásnak, és uram haladt is tovább az egyik vitrinhez, komoly beszélgetésbe mélyedve barátjával. Én az ajtóban álltam, mozdulni sem mertem, hátha nem vett még észre, bár így csak 4en voltunk a teremben. Egyszer csak felém fordult, és közelebb intett. Nem mozdultak a lábaim, menni akartam, szaladni, de nem tudtam. Újra felém intett, és mosolyogva zavart tekintetembe fúrta az ő tekintetét. Magabiztos volt, meleg, és megnyugtató. Elnyelt a kristálytiszta kékség. Olyan volt, mint a nyári égbolt, mint az azúr tenger. Révületemből magamhoz térve azon vettem észre magam, hogy már ott állok, alig karnyújtásnyira tőle és még mindig a szemébe bámulok, de ő csak mosolygott, és lassan felém nyúlt. Most láttam csak, hogy amit én csipkekesztyűnek véltem mindig is, azok vérszínnel rótt tetoválások voltak, bonyolult, csigázó, kacskaringózó minták tömkelege. Finoman arcomra tette kezét, ellenkezni sem tudtam. Közelebb hajolt, és odasúgott egy szót. Egyetlen egyet csupán.

-          Emlékezz!

Képek rohantak meg sosem volt csatákról, harcosokról, birodalmakról. Olyan lények képei lebegtek előttem, amik talán már millió évek óta nem léteznek, de én mégis tudtam mindnek a nevét. Milliónyi arc, vér, és szenvedés, és egy piszkosszürke penge, egy vöröslunír veretes, feketére edzett, acélkesztyűs kézben. A valóság összemosódott a látomással. Oldalra pillantva megláttam ugyanazt az embernyi pengét az üveg alatt, abban a tárolóban, ahol álltunk. Bonyolult formájú, ám egyszerű, díszítés nélküli eszköze volt ez a halálnak. Mintha nem is acélból lenn, inkább csontból… agyarból… sárkány agyarból… hisz ő volt Rak’hat Nor, a Sárkányagyar. Az ősidők, eme hatalmas fajának fogából faragott kard, egykori hatalmam jelképe, uralkodásom eszköze. Barát volt, és társ, és eszköz, nem csak egy tárgy. Ő én voltam, és én ő maga. Egyek voltunk. Az én karom által szelte nem csak a húst, és csontokat, meg magát a lelket is. Én juttattam őt vérhez, ő pedig engem hatalomhoz. Együtt építettünk birodalmakat, és együtt is romboltuk le őket. Mérhetetlen bánatot, hiányt, és dühöt éreztem felőle, ahogy ott feküdt előttem bársonypárnákon, megerősített üvegdobozba zárva. Nem ott van a helye. Kinyújtottam hát kezem, a vitrin fölé emeltem.

-          Üdvözöllek régi barátom! Bár egykoron elszakítottak egymástól, de a sors újra elvezetett hozzád, mint mindig. Érzem haragod, ismerem bánatod. Én leszek a kar, majd újra a magasba lendít, mely újra lelkeket szel néked. Újra egyek leszünk. Most pedig ébredj! Engedd szabadjára, a halált, és pusztulást!

Kezem legyintése nyomán fényes rúnák izzottak fel mélylila színnel és egy hang kélt a teremben. Tompa moraj volt csupán, bár úgy hatott mintha lelkek millióinak sikolya szállna fel a kardból. Erre már egykori uraim, és annak régész barátja is felfigyelt, és futva indultak felénk. A bíbor ruhás nő, kacagni kezdett, tiszta, csilingelő hangon, tiszta szívéből, lelke legmélyéből. Az erő, és boldogság hullámokban öntött el engem is, önelégült vigyorra húzva számat. A fegyver rúnáiból lassan éjfekete köd kezdett szivárogni, mely pillanatok alatt betöltötte a kis vitrint. Tökéletesen átláthatatlan volt, és éjfekete, csak a rúnák fénye sejlett át rajta. Kiáltások harsantak a teremben, de már nem érdekelt más. Még mindig vigyorogva nyúltam Rak’hat Nor felé. az üveg, mintha sav marná, beomlott, és porrá hullt. Az oldalfalak leomlása után a feketeség hömpölyögni kezdett végig a fán, a padlóra. Elfeketedett, korhadt, málló port hagyott csak maga után. A tudós, az éjszaka fátyolának egyetlen érintésére, holtan zuhant össze, a nemes megtorpant, és hátrált. Az ajtó felől érkező őrök, már alig tizenöt lépésnyire járta, de még túl messze. Hangosan felnevettem, és benyúltam a ködbe. Hirtelen hideget éreztem a kezem, ami kúszott végig, elöntve egész testemet, és végül a szívemet is elérte. Lelkem megrándult, ahogy a bőröm alá beszivárgó sötét, elemi halált teljesen beitta testem. Keblemben sem dobogott már a szív, helyette a kezembe simuló markolat tett élővé, és majdnem teljesen egésszé. Még mindig kacagva emeltem a magasba Rak’hat Nort. Éreztem a benne lüktető erőt, az energiát, mely kitörni készül, a lelkeket, a vért, amit valaha magába szippantott. Egyetlen csapással vágtam félbe az elsőnek érkező őrt. Egy fordulat, és egy újabb élet véget ért. Még egy perdülés, egy lendítés, egy hárítás, és szúrás. Öt halott körülöttem. Még éreztem kínjukat, utolsó gondolatukat, ismertem őket, mindent tudtam már róluk. A fegyver bár oly hatalmas volt, mégis könnyedén követte mozdulataimat, súlya mintha nem is lett volna.

Visszafordulva, a nőt láttam, ahogy bíztatóan mosolyog.

-      Emlékszel már. 

A nemes rémülten nézett rám. Felé közeledve ő egyre csak hátrált. És akkor láttam meg magam egy falitükörben. Mint egy démon maga. Feketére edzett, vöröslunír veretes vért, mely mintha a bőröm volna. Eddig észre sem vettem, oly természetes és kényelmes. Szörnypofát mintázó sisak. Vagy talán az új arcom? Tűhegyes fogakt, lilán izzó szemek. Minden egyes lélegzetvételre fekete pára gomolyog elő orromból és számból. Újfent felnevettem, és Rak’hat Nort a hátamon lévő tartójába illesztettem. Acélszárnyaim még kissé szokatlanok voltak, de nem akadályoztak a mozgásban. A nemes szinte már a falat kaparta félelmében. Még közelebb léptem.

-          Menny és mondd el! A Korokon Járó, aki pusztít és újjáépít, visszatért a régmúlt idők homályából és lelkekre, vérre, és szenvedésre éhezik. De azt is mondd el, hogy új kor kezdődik, mi a régi hamvain sarjad majd. Így van ez rendjén, így van ez, már mióta világ a világ. Eljövök újra és újra, eljövök, ha megkívánja a világ, de aztán eltűnök, míg nem lesz rám újra szükség. Most menny, és mondd el!

Azzal odasétáltam a bíborruhás nőhöz, csókkal illettem ajkát, madj egyetlen mozdulattal metszettem át torkát. Vére meg sem látszott ruháján, testem itta magába minden cseppjét. A lelke még ott lebegett,majd őt is magamba szippantottam. Rak’hat Nor nem ellenkezett, nem is szólt, csak hallgatott csendben. Még a fülébe súgtam búcsúmondatom, majd ölelésemből engedve, hagytam, hogy a földre boruljon élettelen teste. De most már mindig velem lesz…

-          … most már teljes vagyok …

...és eljő...

  Tombolj Vihar! Tombolj! Fújd el az átkos léget, mely fojtogat, mosd le a világ szennyének porát arcomról. Ami gyenge, pusztuljon, hogy az erős, még hatalmasabbá lehessen. Mint ahogy a vékony fát tövestől téped ki, és szeleid szárnyán magaddal ragadod a messzi enyészet felé, úgy ne kíméld a világ gyengéit sem. Mérhetetlen erőd add át nekem, töltsd fel elmém, lényem egészét, nyiss új utakat, rombold le a múltat. Tűnt idők homályába tekinteni mit ér? Te tudod a legjobban Vihar. A természet pusztító ökle vagy, a legfelsőbb erő mind közül, mely felett hatalma halandónak nem lészen soha. Az istenek akaratát közvetítve söpörsz végig a poros földeken, hogy gyilkos förgetegben emészd fel a már nem kellő dolgokat, hogy a romokon új élet, egy erősebb élet, egy szebb élet sarjadhasson. Egy élet, melyért újra és újra eljőve taszítsd a nemlétbe. Egy kor, most véget ér, nem létezik már többé. Nem tehetek ellene sem én, sem te, csak az istenek…

  Tombolj hát, erőd ne kíméld, féktelen haragod zúdítsd ránk, hagy zúgjon az ég, villámok fénye perzselje a levegőt. A sötét fellegek átkos takaróként fedjék el a napot, mindent reményt, minden jókedvet nyeljék el úgy, mint a Nap fényét. S ha megnyugodtál már, erőd fogytán, mosolyogj a világra, és nézd mit tettél… pusztulás és halál…egy lény új életre kél…

New Yorki éjszakák #2

  Ahogy azon a hűvös, kora nyári éjszakán komótosan lépkedtem hazafelé kedvenc kocsmámból, néhány sör után, fura gondolatok férkőztem az elmémbe. Fülembe csendesen szólt a kellemes jazz, a bódító női hang egészen ellazított, ahogy énekelt. Még éreztem ruhámon annak a nőnek az émelyítően édes, vattacukor illatát, aki még a kocsmában bújt hozzám, némi biztonságot, megértést és gyengédséget keresve. Mindig kellemesen gondolok rá. Vonzódtam hozzá, ezen nincs mit tagadni és ezt ő is tökéletesen tudta. Gyönyörű nő volt, hogy tökéletes e, az már egy másik kérdés. De bizton állíthatom, hogy igazi egyéniség és hogy úgy mondja, valódi nő. Kedveltem. Mindig is kedvelni fogom, szívesen töltöm vele az időm, mind a mai napig, de mégis van benne egy csipetnyi abból az elviselhetetlen személyiségből, ami igazán érdekessé teszi számomra. Gondolataim egyre körülötte jártak. Most is próbáltam kissé védeni, és törődni vele, de nem hagyta. Konok, és önfejű. Dacos, igazi amazon, bár eme női harcosokra jellemző könyörtelenség nélkül. Furcsa, nehezen kiismerhető, de pont ebből ered hihetetlen vonzereje, mely gondolataimat folyton egyazon mezsgyére terelték. Nem tudtam kiverni fejemből kissé irritáló, de ennek ellenére valódi vidámságtól csengő, kristálytiszta kacagását. Úgy nevetett, tiszta szívéből, ahogy manapság már nagyon kevesen képesek. Benne volt abban a nevetésben minden vidámság, szomorúság, öröm, és bánat, ami csak a világon létezik. Elképesztő személyisége volt, magával ragadó, az a fajta, akit egyből megjegyez az ember. Sok barátja volt, ám mégis magányosnak tűnt, lehet önszántából, lehet csak a mostoha sors akaratából, de nem bánta, élvezte az egyedüllét adta minden előnyt, és hátrányt. Boldognak nézett ki, bárhol s bármikor, ha ránézett az ember, újra visszatért az életkedve, egy nehéz, fárasztó, munkával teli nap után. Maga volt a megtestesül pozitív oldala az univerzumnak. Bár ezt ő nem mindig érezhette, mert nem éreztette vele senki. Mindig is próbáltam törődni vele, de nem mindig engedett olyan közel, ahogy azt kellett volna. Voltak persze hibái, de mind a lénye része, azok nélkül nem is lett volna önmaga, és ez így van rendjén. Szóval igen. Tökéletes volt. És ezen nincs mit tovább magyarázni. Szerettem, és mindig is szeretni fogom, no talán nem úgy, ahogy azt a szó sugallja. Nem szerelemből, inkább mondanám tiszta embertársi szeretetnek, ami olyanok iránt érez az ember, aki akár a legfontosabb is lehetne számára, de ebbe most nem mennék bele.

  Most is megihletett, írnom kéne valamit, de csak ülök a porosodó írógépem felett, kezemben whisky és cigaretta, amiből már vagy a huszadikat szívom, amióta visszaértem az irodámba. Csak bámulom az üres, makulátlanul tiszta fehér lapot és a billentyűket a gépen. Még mindig rejtély számomra, miféle logika alapján rendezték ilyen sorrendbe a betűket. Egyre csak az járt az agyamba, hogy mi az, amit meg kéne osztanom a világgal, de az ő illata az orromban, alakjának, érintésének, ölelésének emléke folyton kiszorít minden mást az elmémből. Nem tudok koncentrálni. Figyelmem ugyanoda kanyarodik vissza, arra a sziluettre, amit a sötét szoba sarkában állni látok. Őrá hasonlít, az ő alakja sejlik fel az árnyékok görbületében, ahogy a félhomályos szoba falára vetül, a füstön keresztül. Le kéne már szoknom. A sok bagó fog elvinni egyszer.

  Feladom. Majd holnap talán sikerül…

Meghasadt lelkek himnusza

Ott, azon a bizonyos peremen egyensúlyozva, ahol a valóság összemosódik a nemlét fojtogató sötétjével,

Ott, a világ kezdetén,

Ott létezek én

Ott, hol az idő már visszafelé múlik,

Ott, hol mindenki elveszik,

Ott, hol az ember meghasonul a világgal,

Ott, hol értelmét veszít minden,

Ott, hol minden kezdődött, és minden véget is ér,

Ott, hol a pillanat az örökkévalóság,

Ott, hol már senki sem jár,

Ott, hol a lélek meghasad,

Ott, honnan már nincs visszaút,

Ott, honnan már nincs tovább út,

Ott, a lelkek tavának partján állva,

Ott, az igazságtól alig karnyújtásnyira,

Ott, hol mindent neked adtam,
Ott, hol mindent elvesztettem,

Ott, a torony tövében,

Ott, vakon, süketen, és némán,

Ott a lelkem egy darabja, örökre kiszakadva önmagából,

Azon túl létezik a hely, ahova elragadtattál...