Hajnalfényű datolyák ragyognak az égbolt hatalmas
fáján, bár körülöttem csak láthatatlan sötétség, mégis tébolyítóan hangos a
csend mindenhol ahova csak nézek. Ez remélem megint csak elmém beteg
kipárolgása és nem az a valóság, aminek a felismerésétől oly annyira rettegek,
hogy néha még mindig pánikrohamok törnek rám annak tudatában, hogy egyszer
mindent meg fogok látni, amit csak lehet. Nagyon félek most is, hogy ez itt már
a kezdete annak a folyamatnak, amit mindenki vágyik, de még sosem gondolt bele,
hogy mennyire elviselhetetlen az időtlen, valóságon kívüli létezés, amint éppen
lassacskán istenné válik. És csupán csak tudása révén, amin keresztül oly
hatalmasra tágul az elme, hogy képes legyen befogadni a legigazabb igazat, amin
túl már csak önmaga létezik a teljes valóságnak.
Elgondolkodott már bárki is azon, ha ez minden
világok legjobbika, akkor ez azt feltételezi, hogy Isten nem mindenható, vagy
nem tökéletes, de mindenekfelett, nem isten.
Ez mindenféleképpen egy olyan elképzelhetetlen abszurditása a tények, és
a logikus gondolkozás találkozásának, amit azért nem lehet olyan könnyen
megérteni, hogy márpedig van értelme ennek is, nem még azt, hogy mi is az
értelme. Szóval megint egy olyan igazsággal kell szembesülnünk, amitől oly
annyira rettegek.
Rólam azt mondják, hogy őrült vagyok. Még egy
klinikára is bezártak miatta, pedig én csak azt mondom el ami az igazság a
világról, amit az egyszerű halandó még nem képes meglátni, nemhogy megérteni.
Most itt ülök, és a könyvemet írom, amiben benne lesz az univerzum minden igaz
titka. Tudom mennyire elképzelhetetlen ez a dolog, de igen, én mindent tudok,
mindent ismerek. És ezt a tudást mindenkinek meg kell, hogy szerezze magának,
mert csak így érhetjük el mindannyian a felemelkedést. Én már láttam, mi van a
valóságon túl. Jártam ott, de visszajöttem, hogy elmondjam, mi van ott, és
miképp juthat el oda bárki. Néhány nagy igazságot kell megérteni és elfogadni.
Semmi egyéb. De ezt, használni is tudni kell. Nem egyszerű azért az ennyire.
Nagyon sok dolog közbejöhet ám. Mindenféle komolyabb komplikációk, érthetetlen
következmények, amiket még maga a legnagyobbak sem láthatnak előre. Furcsa
dolga ez a mindenségnek.
Nem kéne talán itt lennem, de csak most van időm. Az
orvosok azt mondták, hogy már semmi bajom, az elmém teljesen meggyógyult. Ó ha
tudnák a szerencsétlen marhák. Még ennyi év elteltével is mindig csak
mosolyogni tudok azokon a diagnózisokon, amik szerint beteg voltam. Nem számít
már. Most már tudom, mi kell hozzá. Lelkek. Mindenkié. Nekem kell őket elvinnem
oda, mert maguktól soha nem lesznek képesek visszatalálni oda, ahonnan jöttek.
De előbb össze kell gyűjtenem mindet. Bár nem tudom, képes leszek e elviselni
annyi gondolatot magamban, ami ugyancsak én vagyok, csak ebben a valóságban
embereknek nevezik őket. Sok munkám lesz még vele, de mindegy most már, abból
van elég nekem. No de még egy kis mosolygást megengedek magadnak ehhez a gondolathoz.
Viszont most már tényleg le kéne tennem a tollat,
hisz lassan újabb lelket kell befogadjak, és nem ártana kissé pihennem előtte.
Elég megterhelő ez még most így az elején, amikor egy telesen új részét lelem
meg önmagamnak így.
Az első elég könnyen indult, egészen amíg meg nem
szólalt. Először szörnyen megijedtem, képtelen voltam kezelni őt. Kissé terhelő
személyisége van, hogy úgy mondjam. Képtelen volt elfogadni azt a tényt, hogy
egyek vagyunk, de most már egész mélyen integrálódott. De a hetedik. No ő volt
mindeddig a legnehezebb. Képtelen vagyok jellemezni a viszonyunkat, de nem
mondanám sem ellenségesnek, sem ártónak, csak háborúsnak. Miatta hittek
tébolyultnak, és miatta aggatták rám, hogy nárcisztikus paranoid, skizofrén,
szuicid meg egyéb olyan jelzők hogy tisztába sem vagyok a jelentésükkel, pedig
talán tényleg át is éltem ezeket. De ez is lényegtelen most már, ahogy haladok
szépen, lépésről lépésre, mind egyre több lélekkel egyesülünk, annál könnyebb.
Hisz összeolvadva folyamatosan egymáshoz változunk, míg nem teljesen azonossá
válunk, így egy új önmagam keletkezik, és mindig ugyanabból a részekből, de
mindig egy picivel többől. Végtelen kombinációk lehetősége, és mindig egyel
több.
A módszer egyszerű, csak le kell csendesíteni magam,
kis létteret engedni az újonnan érkezőnek, így észre sem veszi a váltást
először, utána meg már könnyebben elfogadja az igazságot, hogy mostantól nem
létezik többé már. A fizikai része ami talán kissé brutálisan hangzik, hisz a
korlátozott emberek ezt csak gyilkosságnak látják. Igen tudom, etikailag nem
éppen helyes, én is ellenzem, de sajnos még nem találtam más utat ehhez… még.
De már nincs messze, hogy puszta érintéssel, vagy csupán csak gondolattal
megtehessem. Érzem. Tudom.
Reggelre itt vagyok, várj meg, és elmesélem milyen
volt.
