New Yorki éjszakák #1

A New Yorki késő őszi éjszakák, még kellemesnek is nevezhetőek. Egész jó hangulatot kölcsönöznek nekem, annak ellenére, hogy a nyálkás, hideg köd, és szemerkélő eső, szennyes paplanként terül a városra. Ilyenkor annyira csendes minden. Még az utcákat, és sikátorokat borító szemét is művészibb megvilágítást kap. A kurvák, és stricieik is fedél alá vonulnak strichelni, sőt még a drogdílerek és orgazdák is valami lépcsőházból osztják az árujukat. Szinte kihaltak az utcák, csak néha egy-egy autó veri fel a nyomott csendet, de ahogy a fényszóróik belehasítanak a szmoggal terhes párába, az visz egy kis életet a szürke, és fekete betondzsungelbe. Szeretek ilyenkor kint sétálni a hidegben. Kissé kitisztítja a fejemet az az érzés, ami elől mindenki fedezékbe húzódik, ám nem értik, nem érhetik a lényegét, az okát. Én viszont tudom. Ez még az emberek kora, de már lassan a végéhez közeledik. És ezt lehet érezni mindenhonnan. A hajnali hulladékszagú szélben, a madarak bizonytalan röptében az acélkék hegyek és tengerek felett. Ez látni mindenhol ahova csak néz az ember. Minden házfalon, mezőn, folyón, az emberek arcán, a kukákat turkáló kutyák keserves alakjában. Én látom, és hallom ezeket a jeleket, és értem is őket.

Már egészen kis korom óta láttam dolgokat. Láttam jeleket, melyekből megtanultam olvasni, és következtetni. Egy ideig nem értettem őket, de aztán ahogy egyre idősebb lettem, a korral együtt járó tapasztalat, a megfigyelés, segített részben rálátni ezekre. Mind a mai napig nem tudom, honnan ez a képesség, de szánom a többi embert, hogy ők nem rendelkeznek ilyen érzékekkel. Nekik a jövő még feltételes, nekem már tény. Én tudom, hogy mi lesz. Az emberiség alkonya vészesen közeleg. Pontosan én sem tudom, hogy mikor, és hogyan ér el minket a vég, ez még előttem is titok. Az összefüggések és sorsok hálója túl bonyolult, és szerteágazó ahhoz, hogy csökevényes emberi agyam képes legyen felfogni, és teljesen átlátni. De apróbb részei teljesen világosak. Vannak még lehetőségek, van még néhány rés, amit ki lehet használni. De sajnos a többiek ezeket sosem lesznek képesek meglátni, vagy felfogni.  Így hát egyedül maradtam a világban a tudásommal. Inkább saját, önös érdekeim és céljaim elérésére használom eme hihetetlen tudást. Tudom, pazarlás. Sokkal jobb, és nagyobb dolgokat tehetnék. De kérdem én, ugyan minek? Ha eddig nem láttak az emberek túl saját döntéseiken, saját önzőségükön, korlátoltságukon, akkor miért pont én lennék az, aki ezen változtat. Nem mondom, hogy nem próbálkoztam ezzel. Különböző cikkek, és könyvek megjelentetésével, de csak ellenségeket szereztem vele, és az őrület bélyegét homlokomra. Hát azért valljuk be, hogy jogos a jelző. Ki hinné el, hogy bárki is messzebb lát előre, mint a jelen. Sőt, volt idő, hogy még én is komolyan elgondolkoztam rajta, hogy lehet, nem vagyok normális. Bár a szó ezen értelmében természetesen nem vagyok az. Senki sem az. Mi az, hogy normális? De tény, nem vagyok őrült. Ezért is folytatom tovább megszokottnak kissé sem mondható életemet, annak szentelve, ami nekem fontos. A munka.

Azon az éjjelen is kint sétáltam, a fölém magasodó felhőkarcolók alatt. Az ónos, fekete eső, amivel az égiek úgy tűnik büntetni akarták az utcákon közlekedőket, vastag, de csillogó páncélba burkoltak mindent. Kérlelhetetlenül körbefolyta és megdermesztette a várost. Pont, mint Engem az elmúlt évek. Nagyon át tudtam érezni, hogy a mit élhet át most New York.

Az irodámhoz közelítve már az járt a fejemben, hogy amint beérek, meg kell innom valamit. A hideg már teljesen elzsibbasztott. Hiába húztam a kalapomat a szemembe, hiába gomboltam szorosra a kabátom, így is utat talált az amúgy is dermedt szívemig a jeges szél. Már lélekben a nem túl nagy, de otthonos, és kellemes hangulatú irodában voltam. Tényleg nem volt nagy, de pont elég, hogy elférjen egy íróasztal, néhány iratszekrény, egy kanapé, és egy dohányzóasztalka. Mélyen a tüdőmbe szívtam a kissé dohos, áporodott dohányszagot, amit a falak az évek során szívtak magukba, és már enyhén sárgára is színezte a berendezést. Az iroda ajtajáig vezető lépcsősor már kissé kopottas volt, mint maga az épület is. Az eltelt majd száz év jócskán rajtahagyta a nyomát. Minden teljeséggel megszokott volt, a szokásos lépcsőfokok nyikordultak meg léptem súlya alatt, a korlát ismerősen simult a tenyerembe, ott volt rajta minden repedés és karcolás, amit csukott szemmel is bármikor felismerek. Az irodám ajtaját látva, kellemes melegség töltött el, a közeli whisky reményében. Az ajtó tejüvegén át csak a szomszédos motel vörös neontáblájának a fénye szűrődött át, a redőny vetette sávos árnyékkal egyetemben. Hangulatos, bíbor félhomály fogadott, ahogy benyitottam az ajtón. De valami mégis más volt. Az illatok. A kesernyés dohányfüstszagban valami új, általam ez eddig ismeretlen, édeskés illat vegyült. Női parfüm? Női parfüm.

És valóban. A kanapémon egy nő ült. Vagy inkább feküdt. Hosszú, szipkás cigarettát tartott a kezében, félig oldalra dőlve könyökölt a kartámlán. Vörös ruhát, bordó, prémgalléros kabátot viselt, szinte teljesen beleolvadt a kintről betolakodó neon fényébe. Csak szőke haja, és erősen sminkelt, tökéletes szépségű arca adott némi kontrasztot. Tényleg tökelétes, gyönyörű nő volt. Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor megláttam, ott ülni. Tisztára, mint egy rossz magánnyomozós krimiben. A sebzett, megtört, ám még így is bájos, és kihívó nő, erőt és keménységet sugározva felkeresi a főhőst, és segítséget kér tőle. Tetemes pénzt ígér a komoly kihívást jelentő feladat teljesítéséért, majd ha ez nem lenne eléggé ösztönző, eljátssza a gyenge kislányt, sír egy sort, és elmondja, hogy nem maradt más reménye, csak ha a város leghíresebb nyomozója megoldja a problémát. Ami persze majdnem hősünk életébe kerül, szinte mindent elveszít, de megmarad neki a siker felett érzett dicsőség, amit rajta kívül úgysem ismer el senki, és még a megbízó, titokzatos nő is meghal. De hát sztereotípiák, és közhelyek között élek. Miért ne mehetnék bele ebbe a játékba? Már most érdekesnek tűnik a dolog. Érzem, tudom, hogy jó dolog biztosan nem sülhet ki ebből, de végtére is véges az időnk, miért ne tölteném el szórakoztatóan. Meg amúgy is. Ki tudja mi lesz még, jól jöhet egy kis lóvé az apokalipszis után.

Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna őt. Lazán, szinte szórakozottan löktem be az ajtót magam mögött, és lépkedtem oda az asztalomhoz, szándékosan hátat fordítva a nőnek. Az asztal fölött átnyúlva kihúztam a felső fiókot, hogy elővegyem az üveget és egy poharat. Nem lepett meg túlságosan, hogy a fiók üres volt. Már éreztem a whisky illatát is a levegőben, szóval vendégem már kiszolgálta magát. Hm… új helyet kell keresnem a piának.

Ismét milliárdnyi gondolat kavarog a fejemben. Válasz nélküli kérdések, kérdés nélküli válaszok. Rengeteg miért és hogyan, „hogy kellett volna másképp csinálni…” kezdetű mondatok. De van ennek értelme? De most komolyan. Nem tudom mi a célja ennek az egésznek, nem tudom, hogy amit teszek, jól teszem e, még utólag belegondolva sem. Nincs cél, nincs ok, nincs út. Legalábbis én most így érzem, pedig tudom, hogy semmi sem történik véletlenül. Nem látom a Nagy Egészet, nem látok a dolgok mögé. Lehet nem is akarok, lehet nem is akarom tudni, mi van a háttérben. Pedig a válaszok keresése a lényeg. Még ha nem is találunk semmit utunkon, akkor is van értelme. Van értelme?  Kezdek kételkedni… mindenben amit tudok, ismerek. Önmagamban, a világban, másokban, jóban, rosszban, mindabban, amiről eddig azt hittem szilárd pont az életben. Most a káosz uralkodik. Jó ez így nekem? Nem tudom. Nincs válaszom.

Rohadt egy dolog reggel arra kelni, hogy nem is ismered a körülötted lévő dolgokat, de mégis jól érzed magad közöttük. Itt vetődik fel a legnagyobb kérdésem: ha nekem ez jó, akkor ez így jó? Relatív, mint minden más a világban, mert saját magam kell nézni ez esetben. Önző, mert csak magam kell nézni ez esetben. Akkor most tényleg önző volnék? Létezik egyáltalán önzetlenség? Mi határozza meg ezeket a fogalmakat, amik alapján válaszolni lehetne? Mit jelentenek ezek a szavak? Miért azt jelentik, ahogyan mi ismerjük azokat? Miért, miért, miért??????

Megfolyt a válaszok hiánya….

Örző

Egy kisebb, ötfős csoport álldogált az utcasarkon. Messziről lerítt róluk a rosszindulat. Láthatóan csak a balhét keresték itt kint az éjszaka közepén. Harsány hangon beszélgettek, nem törődve a környék lakóinak nyugalmával. Bár ez a környék amúgy sem a biztonságáról volt híres, de legalább viszonylag csendes, és félreeső része a városnak. Kis forgalom, kevés ember. De az a kevés… egy része nem éppen a társadalom mintaegyénei, mint ahogy ez az öt sem. Jobb dolguk nem révén, itt múlatták az időt, némi alkohol társaságában és csak arra vártak, hogy valakin megmutathassák milyen kemények is ők.

A közeledő párt már hamar kiszúrták és már most dörzsölték tenyerüket, hogy ez igen jó móka lesz. A féri és a nő egymás derekát ölelve sétáltak feléjük, mit sem sejtve arról, hogy a vesztükbe igyekeznek éppen. Elegánsak voltak, kimértek, talán kissé arrogánsnak is nevezhetők. Alig néhány méterre jártak már a saroktól, amikor a himlőhelyes arcú, legnagyobb darab féri - aki talán a domináns volt ezek közül – odavakkantott nekik:
-          Hé! Adjatok már egy cigit!

Megtorpantak a hirtelen felszólításra. Egészen zavartnak tűntek, hogy a rosszarcú mély, rekedtes hangja kirántotta őket a saját kis világukból. A férfi a nő derekét és kabátja belső zsebében kotorászni kezdett, majd kis idő múlva egy szál cigarettát húzott elő és odakínálta. Amaz meglepetést mímelve, bámult a férfire, majd a cigire:
-        Jaaaaa. Hogy csak így kézből? Minek nézel te engem, hogy a dobozt már elő sem mered venni?

A társai lazán vigyorogtak mellette, és közben már körbeállták a párt, egyre szorosabbra húzva a kört körülöttük. A főnök egy laza mozdulattal kiütötte a férfi kezéből a cigarettát és kissé közelebb lépet:
- Tudod mit? Ha már ennyire vastag vagy, mi lenne, ha a barátaimat is megkínálnád egy cigivel?

A férfi továbbra is jeges hidegvérrel nyúlt ismét a belső zsebbe:
- Elnézést uram, de már nincs annyi, hogy mindanyiuknak elegendő legyen. De természetesen itt van minden. Önöknek adom.
-Jaaaa… hogy te ilyen csöveseknek nézel minket, akiknek alamizsna kell? De inkább hagyjuk a cigit, inkább adj pénzt, és veszünk majd mi magunknak.

Közben közelebb lépett és diadalmas vigyorral felnézett a többiekre, azok meg csak még jobban mosolyogtak. Abszolút fölényben voltak, és ezt ők is nagyon jól tudták. Végtelenül magabiztosak és féktelenül rosszindulatúak voltak. Csak erre vártak egész este, hogy végre erre járjon valaki és terrorizálhassák a saját szórakozásukra. Igaz, hogy ezeket még ezelőtt nem látták a környéken, de hát nekik aztán teljesen mindegy volt, hogy kit agyalnak meg. A férfi közben kissé a nő elé lépett, hogy védelmezze testével a közelebb hajolt főnőkkel szemben. Körülbelül egy magasak voltak mindketten, de a főnők jelentősen izmosabb, és testesebb. Szinte az arcába válaszolt:
- lsmét csak elnézését kell kérnem, de sajnos pénzünk sincs már, csak egy kis apró. Már éppen hazafelé tartunk, és hát…
-Leszarom. Jó lesz óra, mobil, ékszer is, nekem aztán édes mindegy. Például ez teljesen fasza lesz. – és azzal a nő nyakában lógó arany nyaklánc felé nyúlt.

Ezt már nem hagyta a férfi. Félúton elkapta a főnök csuklóját és visszalökte, de el nem eresztette. Egy pillanat alatt megváltozott a férfi. Iszonyatos gyűlölet gyúlt a szemében, szinte már égette a másikat. Félelmetes volt, ahogy még mindig nyugodt, és rezzenéstelen maradt, de mégis érezni lehetett, hogy hatalmas energia gyülemlik benne, ami bármelyik pillanatban kitörhet, mint egy mindent elemésztő szupernova. A másik egy pillanatra megtorpant, talán az önbizalma is megingott egy kicsit. A társai csak még jobban röhögtek. A férfi egészen közel hajolt, szinte már összeért az arcuk és úgy sziszegte bele az arcába:
-Hozzá nem érhetsz. A féreg kis kezeid tartsd távol tőle.

A főnők egy pillanatra elképedt, a hirtelen ellenállás láttán, de tényleg csak egy pillanatra. Csak a férfi vette észre. Kitépte a csuklóját a satukén egyre inkább rászoruló kéz szorításából és hátrébb lépett.
-Balhézni akarsz? – és már kezében villant is a kés

A férfi csak felnevetett. Tisztán, teljes szívéből nevetett.  Arcát az égnek emelte, csengő kacagása betöltötte az éjszakát, talán még a fényeket is eltompította. A banda meglepetten állt. Fogalmuk sem volt, hogy min nevet ennyire a férni. Értetlenül kapkodták a fejüket.
- No mi az már?  Mi ilyen kurvára vicces?
-Az, hogy fogalmatok sincs, hogy kivel találkoztatok és úgy kötekedtek.
A főnők kissé zavart, de magabiztos mosollyal nézett a társaira, és kését dobálta egyik kezéből a másikba. Közben biccentett a társaknak, hogy „néééézd már a csicskát, hogy keménykedik velünk”.
-És miért? Ugyan már ki a fasz vagy?

A férfi lassan engedte vissza a fejét, és most már koromfekete tekintetét mélyen a főnőkébe fúrta. A szem. A főnők csak bámulni tudott, ijedtében, olybá tűnt, hogy a szemek helyén feneketlen, sötéten örvénylő üresség van, mely magába szippant, a mélyére ránt, és soha többet nem ereszt el. Aztán hirtelen, a bőre minden porusából előrobbanó éjsötét higanyszerűen folyékony fém, kínos pontossággal folyta körbe egész testét, mintegy páncélt ölve alakja köré. A matérium, olybá tűnt, maga az anyagiasult gonoszság. Felülete tükörsima volt, mégsem csillant meg rajta a környező lámpák fénye, mintha minden fényt elnyelne, ami csak létezik az univerzumban.

Az öt bandatag előtt testet öltő rettenet, a rémálmok legrosszabbja, az elmondhatatlan szörnyűség, nem szólt semmit, csak egy könnyed mozdulattal a földre sújtotta a főnököt, majd maga elé emelte a kezét, mint aki ökölbe készül zárni. Senki sem tudott mozdulni, szívüket a rettegés jéghideg, elemi haláltól csöpögő, karmos keze szorította mindegyre erősebben.

A nő csak meglepett, rettegő pillantásokat vetett kísérőjére, ahogy annak hátából hatalmas sikamlósan tollas szárnyak sarjadtak elő. Szólni nem mert, nem is tudott volna a döbbenettől.

A főnők lassan magához tért. Sérülése nem volt olyan súlyos, mint amilyennek első pillantásra látszott, csak a kulcscsontját zúzta porrá az ütés, és talán néhány bordája tört el. Most látta csak azt a valamit, ami fölötte állt, és egyenesen rá tekint azokkal a végtelenül üres szemeivel. Az arc, amit ekkor kelet látni, elmondhatatlan borzadállyal töltötte el. Az emberinek, vagy ahhoz hasonlónak csöppet sem nevezhető jelenség tűhelyes fogakkal tarkított, hatalmas, kissé előreugró szája, hatalmas szemei, és teljesen érzelemmentes arca volt. Az egész lény erőt, hatalmat, és végtelen gonoszságot sugárzott. Szinte még a levegő páratartalma is jégcsipkeként rakódott ki a környékre.

A jelenés ekkor szólalt meg először:
-Te csak egy ember vagy barátom. Ez ilyen arcátlanságért minimum meg kéne ölnöm téged. Ismeretlenül is megszólítasz, és tiszteletlen vagy velem, az egy dolog. De egy hölgyet késsel fenyegetni, az már messzemenően tiszteletlen dolog, amit nem vagyok hajlandó elnézni neked. De akkor nem tanultál belőle, és semmi értelme nem volt a halálodnak. 

Azzal teljesen ökölbe szorította kezét, és a négy, mozdulatlan, mélységesen rettegő férfi holtan rogyott össze, de még alakjuk után a levegőben marad valami halvány derengés, ami lassan, köd módjára a férfi felé lebegett, és az teljesen el is nyelte őket. Ezzel leeresztette kezét, és a földön, fájdalmaiban vonagló főnökhöz lépett. Mellé térdelve, kínos lassúsággal nyúlt a nyaka felé, és kényelmes nyugodtsággal markolta meg a torkát. Kissé fentebb húzta, és egészen az arcába hajolt. Ahogy a főnök szemébe nézett, már magába is szippantotta tekintetét. A főnök arca hirtelen fájdalmas grimaszba torzult, és az elmondhatatlan, legszörnyűbb rettegés kifejezése ült ki rá. Nem tudni mit láthatott, vagy hol járhatott, de haja szemvillanás alatt őszült teljesen fehérré, fogai véres masszaként szakadtak ki álkapcsából. Néhány szívdobbanásnyi idő után, a férfi elengedte, és a földre ejtette a főnököt, majd felállt.
-Én vagyok a ti legszörnyűbb rémálmotok, én vagyok az, aki kísért titeket magányos óráitokban, amikor sötétben maradtok. Én vagyok az, aki mindig ott van, amikor fél valaki, amikor a sötét utcán egyedül sétálva attól kell rettegned, hogy hozzád hasonló alakok támadják meg. Én vagyok maga a megtestesült rettegés. Én vagyok a halál. Én vagyok a sötét. Én vagyok minden, amitől ti féltek. De most elengedlek, okulásul a barátaid sorsán. És mesélj másoknak is, hogy itt járok köztetek.

Aztán visszalépve a nő mellé olyan lágyan fogta meg annak, amit a legszerelmesebb embertől sem várnánk. Pedig ő csak vigyázni akar rá. Bárhol, és mindenkor.

Lassan lemállott róla a énjének valódi képe, és a földön nyüszögve síró főnök felett átlépve folytatták útjukat a végtelen éjszakában…

Az Egyetlen Igaz Társnak

Egy valamit ne felejts el soha. Nem jársz egyedül a világban. Még ha magányosnak is érzed magad, vagy csak egyserűen senki sincs a közeledben. Ha egy hatalmas őszi erdő közepén rovod köreid, az avarral borított ösvényeken, amiket nem enged látni a fákról lehullt levelek tömege, csak sejtheted, hogy a helyes úton jársz, ha a jeges pusztákat járod, derékig hóban küzdöd magad előre, ha a tajtékzó, vihartól korbácsolt tenger hullámain vergődsz rozoga tutajodon, én akkor is ott leszek veled. Ha nem is karnyújtásnyi távra tőled, de lényegem ott lebeg melletted. Hisz a távolság csak a fizikai világot felépítő atomok alkotta molekulák illúziója. Semmi más, csak remegő délibáb a Mélyebb Világok felett. Puszta fizika. A lelkem az, ami meghasadt egyszer, a lényem legjava szorult bele ebbe a darabba, ami folyton ezeket a Világokat járja, az asztrális tér mélyére szál, és ha kell, téged kísér. Nem láthatod, nem hallhatod, de érezheted az esőben, szélben, a levegő illatában. Segít, utat mutat, van, hogy utadba áll, vagy fájdalmat okoz, néha kedves, néha gonosz, de el sosem hagy.

Ez vagyok én, a víz ami körülfoly, a levegő mely megtölti tüdőd, ott vagyok a madarak hangjában, a szél süvítésében, ott a hegyek morajában, ott a világ zajában. Amikor villám lobban az égen, az én arcom sejlik fel a horizont végtelenében, a csillagok figyeli szemeim, a Holdból mosolygok rád, mint éjszaka. A sötét is én vagyok, ezért ne féld a fény hiányát, vigyázok rád, bárhol is jársz. Bármily távol vagy, bármily nehéz úton haladsz, esetleg szakadékba zuhansz, karod, lábad töröd, de én akkor is ott leszek melletted. Az egyedüllétet becsüld meg néha, magány meg nem létezik már számodra…