A fülembe süvítő, jeges szél hangjára eszméltem. Elmémben még ott kavargott a langyos napsütés, és zöldellő, üde erdők emléke, amit a magasból, csak egy pillanatra véltem látni. Talán igaz sem volt, de vágyaim netovábbja lett volna. Most csak a csalódottság régen jól ismert érzése maradt.
Testem minden porcikája sajgott az elviselhetetlen fájdalomtól, lelkem még mindig az éjsötét űr fogságában. Kinyitottam a szemem. Vakító fehérség. Először nem láttam semmit, csak éreztem arcomon a puha hideget, mely körbevette egész testem. Fáztam. Reszkettem. De tudtam mozogni. Nehezen ülő helyzetbe tápászkodtam. Szemem lassan hozzászokott a fehérséghez. Egy végtelen hóval borított pusztaság kellős közepén ültem. Köröttem érintetlen, vakító hó. Én nem ezt láttam fentről. Nem ezt…
El kell indulnom. Itt nem maradhatok. De merre? Ugyan hova mehetnék, egy ismeretlen, kietlen világon? Így hát találomra elindultam. Már napok, vagy talán hetek óta gyalogolhattam, étlen, szomjan, csontig fagyva, amikor a távolban hegyek sziluettjét véltem felfedezni. Jól esne egy kis meleg, egy kis megnyugvás, és pihenés. Egy hely, ahol tüzet gyújthatok, ehetek valamit és alhatok néhány órát. Testem bírja még a végtelenségig, de féltem a lelkemet. Ha még nem halt meg teljesen. De még messze volt a láthatár, ahol a hegyeknek lennie kell.
Újabb, végtelen séta következett. Nehéz megmondani, meddig tartott, hisz itt nem voltak sem nappalok, sem éjjelek, csak vakító fehérség. Olyan volt, mintha a semmiben gyalogolnék. Az idő, már rég nem jelentett semmit számomra. Az idő minden pillanatában léteztem egyszerre. Most is csak pár szemvillanásnak éreztem az út hosszát, amíg elértem a hegyeket.
Egy völgyben jártam. Sem fák, sem állatok, sem kövek, sem semmi. Csak én baktattam ott magányosan, mint az elmúlt millió évek során. Nem tör már meg az egyedüllét fájdalma, de még nehéz megélnem ezt a magárahagyatott érzést. Nem keres, nem követ senki. Most is magam maradtam a gondolataimmal és keserűségemmel. Keresnem kell egy helyet, ahol meghúzhatom magam egy időre. Körbenéztem, de nem láttam semmit, ami segíthetne rajtam… Vagyis várjunk csak… Egy arany folt a völgy falán. Ahogy közelebb értem, egy sziklaüreget leltem. Nem volt nagy, de kényelmesnek tűnt. Itt nem borította jég, vagy hó a sziklákat, hanem pőrén hívogattak, langyos, tiszta, aranyfényükkel. Érezhetően melegebb is volt itt, és a szél sem fújt annyira. Az olvadt hó egy kisebb tavacskába gyűlt, éppen csak akkorába, amiben megmerülhettem. A kellemes, aranyfényű víz lágyan körbefolyta testem, éreztem, ahogy a lelkem melegíti fel. Magába zárt, és óvón rejtett el, a karmokként marcangoló, jeges szél elől. Úgy döntöttem eltöltök itt egy kis időt. Pihenek végre, és talán egyszer mosolygok is újra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése