A nyugatról gyülekező, ólmosszürke, már-már fekete fellegekből lassan szálingózni kezdett a hó. Keleten még kristálytiszta, gyönyörű szép kék az ég. A feltámadó szél, szabálytalanul kavarta a hulló havat, és a hópelyheket fedetlen, átfagyott arcomnak vágta. Mindegyik, mint egy-egy apró, borotvaéles jégszilánk, mely mélyen belehasít húsomba. A maró fájdalom sem tudta elrontani azt az élményt, amikor a lenyugvó Nap, még valahogy, talál egy apró rést, a vastag felhők között, hogy utoljára letekinthessen a világra, mielőtt végleg lebukik a horizont alá. Vörösarany fénnyel vonta be a várost, mintha csak édes, langyos cukormáz lenne, egy acélszürke, szmogszagú, savanyú süteményen. A természet szépsége és fintora, hogy ez a kontraszt pont most, pont itt oly élesen kiemelte az énem kettősségét és párhozamot vont egy olyan világgal, amelyben léteztem. Egy pillanatra megálltam, hogy a meleg illúzióját keltő napsugarakba merítsem arcomat, közben a mellettem lépkedő, majd megtorpanó nőt figyeltem. Most szebbnek láttam, mint eddig valaha. Olybá tűnt, hogy a Nap, csak miatta szakította át a felhők, áthatolhatatlannak tűnő páncélját, hogy ragyogó aurába öltöztesse az alakját. Úgy nézett ki, mint egy afféle tündér, akikről a mesék szólnak, akik csodás, földöntúli szépségükkel kápráztatják el a világot és ejtik rabul a figyelő tekintetek gazdáinak szívét. Szinte még szárnyai is nőttek, de az már biztosan csak az én fantáziám teremtette oda. Olyan szépség volt ez, amit szavakkal elég nehéz leírni, körülírni is csak nagy nehezen tudnám. Egyszerűen csak szép volt, ahogy ott állt, háta mögött a szürke város, a fekete fellegek, a temetőkert csupasz póklábakra emlékeztető fekete fái, őt meg halványan derengő, rőtlila fényaura vette körül, mintha csak testének, lelkének belsejéből eredne. A jelenés nem tartott tovább néhány szívdobbanásnyi időnél, de bennem olyan mély nyomot hagyott, amit sosem fogok elfelejteni. Láttam a valódi szépséget, az Ő igaz valóját.
A pillanatnyi perzselő nyár után, ismét tél lett. A jeges szél újra lecsapott rám, a hópelyhek éles fájdalma, csontig fagyott kezem zsibbadása. De Ő még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, dacára annak, hogy eltűnt a körülötte minden, ami földöntúlivá tette. Ő csak kérdőn nézett rám, majd valami fura kifejezés suhant át az arcán. Nem tudom, hogy mit láthatott az enyémen, de gondolom olyan csodálatot, amilyet ember talán érezni sem képes. Egy pillanatra megijedt, de én csak közelebb léptem, megfogtam a kezét és egy csókot leheltem, jéghidegre fagyott arcára.
- Mi az? Mit néztél?
- ÁÁÁ semmit… csak mintha egy tündért láttam volna megtestesülni az előbb…
- Te bolond vagy. – mondta mosolyogva, és most a sor rajta volt a természet szépségében való elmélyülésben.
- Ugye milyen gyönyörűen esik a hó?
Körülnéztem. Szürke, fekete, fehér, kék. Hideg, iszonyatos hideg. De a maga nemében ez is legalább annyira szép volt, mint az iménti látomás. A mindennapi szépség, a letisztult egyszerűség ez.
- Igen. Gyönyörű…
De én csak magányosan zuhanok a egy ismeretlen világ felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése