A valami

Senki sem tudta, hogy mikor, és honnan indult a dolog. Legelőszőr majd 3 évvel ezelőtt halottam egy beszámolót egy fiatal pártól, akik az erdőben sétálva tapasztaltak valamit, amit épp ésszel mindmáig nem képesek megmagyarázni. Majd néhány hónappal később pár, ugyancsak fiataltól halottam hasonló jelenségről mesélni. Egyszer én is látni, és hallani véltem valamit, ami talán az éj sötétjének árnyai közt megbúvó kutya volt, vagy talán nem. Olyfajta élmények ezek, amikről az emberek nem szívesen beszélnek manapság, főleg nem egy átlagos kisvárosban. Amióta az eszemet tudom itt élek, de még sohasem találkoztam hasonlóval.

Tipikus kertváros vagyunk, a maga minden előnyével és hátrányával. Mindenki tudni vél mindent, mindenki elhisz mindent, de közben mindenkinek megvan a véleménye mindenről, amit előszeretettel meg is beszélnek egymással a nyílt utcán, a boltokban, a postán, az orvosnál várva. Mind csak apró, vagy éppenséggel nagy port kavaró pletyka, amiknek egy része talán igaz, talán nem, sosem derül ki egyértelműen semmi. Megvan a maga bája ennek a környezetnek. Hangulatos utcák, néhol szélesre hagyott árkok szegélyezik, néhol falakkén határolják a házak kerítései. Mindenfelé kóborló macskák, játszadozó gyerekek, az a fajta hely vagyunk, ahol még a házak előtti padokon üldögélnek az idősek a fullasztó nyári estéken, és kitárgyalják a politika, vagy más értelmetlennek tűnő problémáit. Itt még a gyerekek odakint játszanak, fociznak, bicikliznek, görkorcsolyáznak, vagy csak szimplán sétálva róják köreiket fel, s alá, unalmas óráikban. Gyakran teszem én is ezt, ha levegőre, magányra van szükségem.

És még így is rejtve maradt mindeddig ez a dolog. Érthetetlen. A fiatal pár is csak mintegy mellékesen számolt be arról, ahogy az település melletti apró erdőben sétálva felfigyeltek valamire, ami nem tartozott hozzá a hely hangulatához. Odébb, a fák között, egy másik tisztáson, alakokat láttak, ahogy kutyát sétáltatva, beszélgetve haladnak a fák felé. Teljesen normális dolog ez arrafelé. Majd később, ahogy szem elől tévesztették őket, valami fertelmesen ijesztő dolog történt. Alig pár lépésnyire az ösvénytől, ahol haladtak, egy bokor iszonyatosan hangok kíséretében reszketni, és hajladozni kezdett. Mintha az előbbi kutya kapott volna el egy nyulat, vagy valami hasonló kisállatot, ám a hangja… A hangja volt, ami összetéveszthetetlenül nem kutyáé, de nem is állaté volt. Valami eleddig ismeretlen dolog, ami egyszerre sikított, üvöltött, hörgött és röfögött, mind magas, mind rettentő mély hangszínen. Maga a bokor oly sűrű volt, hogy látni képtelenség volt, mi az, bár fényes nappal volt, alig dél után pár órával. Rettentő borzalom kerítette mindkét fiatalt hatalmába, hisz ők a vizslát várták elugrani a bokorból, de amilyen hirtelen felharsant a lárma oly hirtelen is szűnt meg. És a kutya, még mindig gazdáival sétál immáron sokkal messzebb a fák között, mint ahol ez pár perce pillantották meg. Persze a fiatalok gyorsan eltűntek a környékről azon morfondírozva, hogy mi is az, amit hallhattak. Mint később kiderítették, a kutyát sétáltatók semmi különösre nem lettek figyelmesek. Nap, mint nap ott járnak a vizslájukkal, de eleddig semmi hasonlót nem tapasztaltak.   

A következő eset, jópár hónappal később történt, egy másik, ez előzőtől távol eső részén az erdőnek. Ugyancsak pár fiatal, akik nyári estén időtöltésként üldögéltek az erdősáv melletti játszótéren. Mindenfélékről beszélgettek, nőkről, játékokról, régi bulik emlékeit idézték fel. Hárman voltak. Míg ketten az erdő széle felé néztek, harmadik társuk annak háttal, a többiekkel szemben állva mesélt éppen valamit, amikor barátai arcára olyan leírhatatlan rémület ült ki, amilyet még sosem látott. Páni félelem lett úrrá mindhármukon, és gondolkozás nélkül, hátra sem nézve futásnak eredtek. Olyan gyorsan, és olyan messzire, ahogy csak bírtak. Később úgy mesélték nekem, hogy valami olyasmit láttak a fák között a sötétség és félhomály ellenére is, mint amikor a tűz hője eltorzítja a levegőt, egyfajta kavargását a fatörzsek sziluettjeinek. Nem tudták megmagyarázni, hogy miért kezdtek ösztönszerűen menekülni a jelenség láttán, de úgy írtak le az érzést, mintha egy kéz szorítaná össze a mellkasuk és fejük, ami egyszerre égetően tűzforró, és dermesztően hideg. Ám hangot nem hallottak. Sőt talán még a szokásos zajokat sem. Így utólag meg mernének esküdni, hogy tökéletes volt a csönd a környéken ekkor, bár azt akkor talán nem is vették észre.

Harmadjára már én is láttam valamit. Pár nappal később én is visszamentem oda a barátaimmal, utánajárni ennek a nevetséges történetnek. Az erdő, és a játszótér határánál álltunk meg, csak pár lépésnyire merészkedve a éjszakai erdő fái közé. Semmi különös nem volt ott, csak a szokásos nyári hangok, illatok, érzetek. Nagyokat hahotázva nevettük azt a hármat, akik látták a „Valamit”, amikor egyik barátom és én, akik egy-két méterrel odébb álltunk a többiektől észrevettünk valami mozgást a szemünk sarkából. Mire odapillanthattunk volna már fel is harsant egy semmihez sem hasonlítható hang, tőlünk alig karnyújtásnyira. Igazából ez volt az a hang, ami tudatosította bennünk, hogy rejtőzik valami a sötétben, és szinte az arcunkba bámul. Nem tudom leírni a hangot, amit halottam. Amit hallottunk. Mondhatnám, hogy sikítás volt, vagy, hogy hörgés, de egyszerűen képtelen vagyok nemcsak szavakat találni rá, hanem felfogni is az a komplex kakofóniát. Mintha a világ minden fájdalma, és dühe benne lett volna egy fél másodperc erejére. Odanézve egy formátlan, árnyalakot láttam, és vörös izzást a közepében. Mintha egy szempár lett volna, de bizonytalanul rázkódott volna a levegőben, semmihez sem kapcsolódva, mintha testetlen, sötét fonat lett volna, az fák árnyékainak játékából fonva, és azon lógna, rángatózna, ugrálna egy-egy parányi rőtvörös alaktalan lángnyelv. Nem tudom. Nem volt időm megfigyelni és nem is akartam, csak eltűnni onnan, mintha soha nem jártam volna ott. A szívembe maró rettegés eufórikus állapotából egy emberi, félelemtől terhes üvöltés ébresztett fel, és a tény, hogy az, az én hangom. Futásnak eredtem, olyan gyorsan, mint még soha, gyorsan utolérve barátomat, aki pár pillanattal hamarabb eszmélt. Minden erőmből futottam, az adrenalin dübörgése töltötte be a fülemet, és a „Valami” hangja ez elmémet. Nem tudom meddig futhattunk, de egyszer már biztonságosnak éreztük a megállást. Így is olyan betegesen nyomasztó érzés maradt a kezdeti félelem és rettegés után, amit elég nehezen kezelek azóta is. De csak ketten voltunk. Csak álltunk ott azon az utcasarkon, csak ketten hallottuk és láttuk a fertelmes jelenést, és a legrosszabb, hogy alig karnyújtásnyira magunk mellett. A többiek néhány perc késéssel értek utol minket, értetlen, kérdő kifejezéssel az arcukon. Ők csak üvölteni hallottak engem, és észvesztve futni. Pedig csak két lépéssel álltak odébb mint mi.

Nyomozni kezdtünk hát, horrorfilmeken és rémtörténeteken nevelkedve, minden okkult, és paranormális tudásunkat előbányászva, mert tudom, mert tudjuk, hogy nem lehetett élőlény és ebben biztos vagyok mind a mai napig. Így hát utánanéztünk mindennek amit érdemesnek találtunk rá.

Az egész erdő alig 15 hektár, három részre tagolódik. Innen a házak és utcák határolják, a másik három oldaláról pedig a folyó, aminek völgyének végén épült a város. Nagyjából zárt terület, és élesen elhatárolható a három része. Sikerült kideríteni némi történelmi tényt, miszerint majd százötven évvel ezelőtt hatalmas csatatér volt az egész terület, a folyó gázlóiért. Nem egy hős született abban a csatában, és nem egy ember veszett oda a hazája és becsülete védelmében. Innen a gondolat, hogy talán egy nyughatatlan katona, aki nem képes elfogadni az élettel szembeni vereségét, vagy talán mindé együtt, akik még harcolnak a sorsukkal, mindhiába. Nagyon sok idős emberrel beszéltünk, akik egész életüket itt élték le, de senki sem volt hajlandó annál többet mondani, hogy megerősítsék azt a tényt, hogy igen, tényleg van ott valami.

Barátommal egyre mélyebbre ástuk magunkat az okkult tudományokba, démonok, szellemek és olyan fertelmes és gonosz lények világába, amiket emberi ésszel szinte lehetetlen felfogni. Az internet rendkívül bőséges tárházát kínálták ezeknek az információknak, bár kihüvelyezni a releváns tényeket, a beteges agyszüleményekből elég nehéznek bizonyult. Hiteles tudásanyagra pedig nem is számítottunk. Persze megtalálható a világhálón jónéhány, a témával foglalkozó könyv, de mind annyira mesterkélt, meseszerű érzetet keltett mintha csak az ezeregy éjszaka meséit olvasnám. Bár kétségtelen, hogy tartalmaznak kellő információt, de ezeket elválasztani az kiszínező részektől egyenesen lehetetlen.

Már majdnem feladtuk a kutatást, hisz az információink és tudásanyagunk az elégtelennél is kevesebb volt és a jelenséget sem tapasztalta azóta sem senki. Az áttörést egy bolond vénember habogása hozta meg. Az erdő szélén lakik és hát… hogy is mondja finoman, nem egészen komplett. Róla is mindenki tudni véli az igazságot, hogy honnan csúszott le, milyen értelmes és művelt ember volt, gazdag, sok pénzzel és ingatlannal. Ez talán így volt, talán nem, de tény, hogy már régen nem az, az ember, aki volt. Történt vele valami. A városka minden lakójának megvan a saját verziója erre. Van, aki szerint a szülei korai elvesztésébe őrült bele, van aki úgy gondolja egyszerűen mindig is sérült volt és csak idősebb korára erősödött meg a téboly az elméjében. Megint egy másik verzió szerint szerelme hirtelen elvesztése vette el az eszét. De jóhiszemű, barátságos öregember, kicsit sem félelmetes. Inkább tűnik együgyűnek, mint őrültnek. Mindig is sokat beszélgettünk vele, de inkább csak viccelődve rajta, tréfát űzve belőle és szánalommal teljes vidámsággal kifigurázva. Sokat beszélt nekünk a világ dolgairól, a nőkről, a politikáról. Valahol a maga kis világában, teljesen racionális és tényszerű megfigyelései voltak ezek a világnak. Nagy igazságok, amit nehéz megérteni, de ha kicsit is elvonatkoztatunk a bolond elmére jellemző kaotikus elbeszéléseitől, nagyon is elfogadható tény volt, egytől, egyig. Mindig vidáman, mosolyogva láttuk csak, bár teljesen tudatában voltunk, hogy szörnyű körülmények között él, pénz, törődés, és bármiféle igény nélkül. Egyfajta városi remete, aki úgy él napról napra, ahogy az éppen sikerül, és talán ezért is volt mindig olyan boldog, amit az élet taposómalmában tengődő civilizált, pénz és technológiafüggő társadalma képtelen lesz megtapasztalni.

Akkor, úgy egy éve, ugyancsak az erdő felé tartottunk barátommal, mindenféle átlagos témákról diskurálva. Nem gondoltunk az erdő szélén látottakra. Úgy találkoztunk össze ezzel a bolond öregemberrel. Mindig messziről köszönt, és üdvözlésre emelte kezét, de most az egyszer, szinte észre sem vett. Motyogott maga elé valamit, ami nem volt szokatlan tőle, csak az a gondterhelt, összeráncolt homlok és a szokatlan figyelmetlensége. Lehajtott fejjel közeledett, éppen csak utolsó pillanatban vettük mi is észre őt. Megállt előttünk, felemelte a fejét, és a szokottnál is zavartabb tekintettel pillantott ránk. Talán fel sem ismert minket, csak motyogott valamit és megrázta a fejét. Nem értettük mit beszél, csak pár szót, azt is csak töredékesen. De egyvalamit tisztán értettünk. R’lyeh. A szó hallatán rossz érzés nyomakodott a tudatomba, ugyanaz a nyomatszó zsibbadás, mint anno, az erdei menekülés után. Ezt a szót ismertük. Sötét legendák, gonosz lények történeteiből, amiket a neten olvastunk. Olyan elképzelhetetlen világok leírásában, amik a végtelen űrön túl, a téren és időn kívül, a felfoghatóság határaitól véghetetlenül messze terültek el. R’lyeh. A Város. Ahol a leghatalmasabb és leggonoszabb lény székel egyes írások szerint. Az állítólagos Atlantisz, amit Vele együtt süllyesztettek el, hogy örök börtönbe zárva megmentsék tőle a világot. Ott alussza éonok óta álmát, és csak az ébredésre vár, hogy bosszút állhasson bebörtönzőin. De ez csak mese, egy egykor élt író, beteges fantáziavilágának rémületből és őrületből szőtt története, némi történelmi tényre alapozva.

Barátommal összenézve kezdtük faggatni az öreget, hogy miről beszél, de az csak tovább motyogott. Elkapva mocskos, bűzlő kabátjának gallérját, ráztam, és szinte már nyálfröcsögve üvöltöttem a képébe, hogy mondja el, miről beszél. Ő csak lassan ránk emelte homályos tekintetét, messzire nézve rajtunk keresztül, és alig hallhatóan egy versikét mormolt: Meghalni nem hallhat meg az, mi örökkétig áll, Számtalan korok során enyészik a halál. Nem egyszer olvastuk már ezeket a sorokat, de mind kivétel nélkül olyan könyvekben, amik csak kitalált mesék, bomlott elméjű, tébolyodott emberek agyszüleményei, minden alapot nélkülöző kitalációi. Tudnám itt sorolni a címeket. Az óhéber Eibon könyve az 5. századból, a British Múzeumban őrzött Cthaat aquadingen a 4. század elejéről, a latin De vermis misteris 1542ből amiből alig 15 példány maradt fent, egy Kölnben, a Livre D’ivon 13. századi francia kézírat, és persze az Al Azif úgy 730ban, Abdul al-Azrad által, emberbőrre írott könyve… manapság már Necronomiconnak fordítják.

Lehetetlen, hogy az öreg ismerje ezeket, hisz mi is csak kivonatosan leltünk rá némely eldugott tárhelyén a netnek.

Hirtelen elhallgatott az öreg, belenézett a szemünkbe, és csak annyit mondott:

-         Ne mennyetek oda, mert rátok is csak ez vár.

Azzal odébb lépett és tovább motyogva sétált el, otthagyva minket a megmagyarázhatatlan  balsejtelemmel és a nyomasztó balsejtelemmel. Mi csak álltunk ott teljesen ledermedve, gondolatok ezrei tolakodtak elmémbe. Kérdések. Milliónyi kérdés.

Most is az ágyam szélén ülve, kezemben az ápolóknak sokat könyörgött ceruzával, és papírral, azon gondolkozok, hogy volt mindaz lehetséges, amit láttam és hallottam. Mi volt az, hogyan, miért pont ott, miért pont én, miért így? Miért vagyok itt, miért egyedül, honnan a fehér köntös, mi ez a hely? Mi volt az a hely? Hogyan kerültem oda, és hogyan vissza? Miért kellett látnom és tapasztalnom azokat… De most abba kell hagyjam az írást, jön az ápoló, el fogja venni a ceruzát, sietnem kell, sietni, el kell rejtőzzek, el kell dugjam ezt, mielőtt elveszi…