Érezni már a tavasz illatát. Igaz még nagyon korán van, alig múlt el a tél, de emlékeztek még arra, amikor gyerekként, a szomszéd bácsi fóliasátrába beléptél hátad mögött a nagyiddal? Ott lehetett érezni ugyanezt az illatot. Bár sokkal erőteljesebben, de mégis ugyanúgy hatott az érzékeidre. Az ázott föld, a frissen hajtott növények, enyhén áporodott, langyos illata, ahogy a talaj, hosszú, téli álmából felébredve fellélegzik, és kiokádja magából, az állat levegőt, amit egészen ősz óta raktározott. Valahol nagyon fullasztó és tömény ahogy megtölti a tüdődet, hirtelen megakad a lélegzet, egy egész kevéske időre. De mélyre szívva, nagyokat lélegezve ebből a levegőből, mégis valahogy felfrissít, és jókedvvel tölt el, hisz tudod, hogy ez nem más, mint az új élet, az új kezdet, a tavasz illata. 

        A tavasz mindig valami újat jelent. A újra éledő növények, az újonnan kikelő magok, amik soha nem fejlődnek kétszer ugyanúgy, egy teljesen új, még soha, senki által nem látott mindennapos szépsége a világnak, ami csak az adott pillanatban az, ami. Minden egyes perccel változik, még ha minimálisan is, de soha nem marad ugyanaz. És mindez igaz az emberre is. Minden egyes pillanatban változunk, ahogy a külvilág ingerei elérik érzékeinket, ahogy agyunk azt feldolgozza, megváltoztat. Jó, vagy rossz irányba, az lényegtelen, hisz annyira apróak ezek a változások, hogy csak hosszú idő után vehetőek észre.

Most is, ahogy itt ülök egy kényelmes, bár már elég viseltes fotelban a teraszon, szemem vakítja a még alacsonyan lebegő déli nap egyre erősödő fénye, arcom és egész testem fényben úszik, és közben ezeket a gondolatokat írom, egy az egész érzéstől nagyon idegen technológiának a segítségével. És ha kicsit jobban odafigyelek, annyira tompa a világ, szinte nyomasztó a csend. A madarak még nem bújtak elő rejtekeikből, bár már néha egy-egy apró rovart lehet hallani zümmögni, elvétve egy jármű zúg a távolban, vagy egy magányos kutya ugat, valami általa még nem ismert dolgot. Csak a fejem fölött lévő tető, ami ütemtelenül pattog ezernyi helyen, a nap gyenge melegétől tágul, a rések eltűnnek, változik ez is, de mint minden, csak átmenetileg, hisz estére újfent jön a hűvös, visszaáll egyfajta eredeti állapotába a világ, ahogy azt az utóbbi hónapokban már megszokta.

        Az emberek még nem ébredtek tudatára annak, hogy elmúlt az az idő, amikor nagyrészt pihenéssel, és semmittevéssel, otthonaik mélyén begubózva, tölthetik az idejüket. Most már éledni kéne. Hopp…! Egy feketerigó a semmiből, szinte felvisítva repül el mellettem néhány méterrel. Megül a kerítés tetején, és onnan kémleli a gyepet, valami harapnivaló után, de már repül is tovább, hogy valahol máshol keressen magának egy hernyót, vagy rovart. Annyira elképzelhetetlen, hogy az ő élete boldog legyen? Hisz mi másra vágyhat még egy élőlény ezen a világon. Szabadon repülhet a végtelen égen, a természet bőkezűen tárja elé a finomabbnál finomabb falatokat, nincsen gondja számlákra, pénzre, és a civilizáció által rárótt kötelességekre és terhekre. Még a magasból ráleső ölyv sem érdekli igazán, hisz talán fel sem fogja, hogy veszély lebeg a feje felett, mert bár magasan szárnyal, de csak az alant elterülő dolgokat figyeli, más nem érdekli, és talán így is van ez rendjén.

        De helyes dolog csak magunk alá nézni? Helyes, hogy csak magunkkal foglalkozzunk? Nos erre a kérdésre kivételesen tudok válaszolni. Igen, helyes. Önzőnek tűnhet a dolog, de gondoljunk csak bele… A saját boldogságunk, csak rajtunk múlik, csak mi tehetünk érte bármit is, nem szabad másra várni. Mert ha mi magunk megtaláljuk a boldogságot, akkor azokat is boldoggá tehetjük, akik szeretnek, és akiket szeretünk…