Ismét van egy kérdésem. Miért tesznek és mondanak olyanokat az emberek, amikkel bántják azt, aki fontos számukra?  Miért vagyok én is ilyen és miért teszik ezt velem mások? Miért kell újra és újra átélnem, hogy elveszítem azokat az embereket, akik meghatározóak az életemben? Csak most azzal a különbséggel, hogy ez talán az én hibám. Hangsúlyozom, hogy talán, mert szerintem ezek a dolgok nem egyoldalúak, bár kétségtelen, hogy nagyobb részt az én saram. Bár nem. Egyáltalán nem az én hibám, viszont én kapom a sok szart, hogy minden miattam van. De már tényleg nem tudok mit tenni ez ellen, amikor én mindent megpróbáltam, és már nem bírom ezt. Belefáradtam ebbe. Ha valaki nem ért meg, akkor ennyi. Ennyi? Valóban itt vége kell, hogy legyen? Pár, rossz hangulatban, rosszkor kimondott szó, és vége? Amikor annyian szajkózzák, hogy a szónak már nem hisznek? Amikor mindenki hazudik? Amikor nem akarod elhinni a hallott szót? Amikor már nem akarsz semmit? Hogy lehetünk mi emberek, ennyire… nem is tudom, hogy nevezzem… gonoszak? Ennyire szánalmasan groteszk, elfajult teremtmények, akik csak azért bántanak valakit, mert szeretni is tudnák, vagy éppen azért, mert nem.

Csak néhány jó szó, egy ölelés, egy mosoly, egy csók, egy puszi. Nem kell más.

Csak annyit kérek, bocsájtsunk meg egymásnak, ne haragudjunk a másikra a hibái miatt, mert mi is ilyenek vagyunk. Pedig lenne ok a haragra. De tudjátok mit? Mindenki aki bántani akar, annyira mondja, hogy nem érdekel már senki, és semmi. Pedig ez korántsen így, bár lenne fogalmuk, hgoy miről beszélnek. De legyen nekik igazuk. Most már tényleg nem érdekel semmi…