New Yorki éjszakák #1

A New Yorki késő őszi éjszakák, még kellemesnek is nevezhetőek. Egész jó hangulatot kölcsönöznek nekem, annak ellenére, hogy a nyálkás, hideg köd, és szemerkélő eső, szennyes paplanként terül a városra. Ilyenkor annyira csendes minden. Még az utcákat, és sikátorokat borító szemét is művészibb megvilágítást kap. A kurvák, és stricieik is fedél alá vonulnak strichelni, sőt még a drogdílerek és orgazdák is valami lépcsőházból osztják az árujukat. Szinte kihaltak az utcák, csak néha egy-egy autó veri fel a nyomott csendet, de ahogy a fényszóróik belehasítanak a szmoggal terhes párába, az visz egy kis életet a szürke, és fekete betondzsungelbe. Szeretek ilyenkor kint sétálni a hidegben. Kissé kitisztítja a fejemet az az érzés, ami elől mindenki fedezékbe húzódik, ám nem értik, nem érhetik a lényegét, az okát. Én viszont tudom. Ez még az emberek kora, de már lassan a végéhez közeledik. És ezt lehet érezni mindenhonnan. A hajnali hulladékszagú szélben, a madarak bizonytalan röptében az acélkék hegyek és tengerek felett. Ez látni mindenhol ahova csak néz az ember. Minden házfalon, mezőn, folyón, az emberek arcán, a kukákat turkáló kutyák keserves alakjában. Én látom, és hallom ezeket a jeleket, és értem is őket.

Már egészen kis korom óta láttam dolgokat. Láttam jeleket, melyekből megtanultam olvasni, és következtetni. Egy ideig nem értettem őket, de aztán ahogy egyre idősebb lettem, a korral együtt járó tapasztalat, a megfigyelés, segített részben rálátni ezekre. Mind a mai napig nem tudom, honnan ez a képesség, de szánom a többi embert, hogy ők nem rendelkeznek ilyen érzékekkel. Nekik a jövő még feltételes, nekem már tény. Én tudom, hogy mi lesz. Az emberiség alkonya vészesen közeleg. Pontosan én sem tudom, hogy mikor, és hogyan ér el minket a vég, ez még előttem is titok. Az összefüggések és sorsok hálója túl bonyolult, és szerteágazó ahhoz, hogy csökevényes emberi agyam képes legyen felfogni, és teljesen átlátni. De apróbb részei teljesen világosak. Vannak még lehetőségek, van még néhány rés, amit ki lehet használni. De sajnos a többiek ezeket sosem lesznek képesek meglátni, vagy felfogni.  Így hát egyedül maradtam a világban a tudásommal. Inkább saját, önös érdekeim és céljaim elérésére használom eme hihetetlen tudást. Tudom, pazarlás. Sokkal jobb, és nagyobb dolgokat tehetnék. De kérdem én, ugyan minek? Ha eddig nem láttak az emberek túl saját döntéseiken, saját önzőségükön, korlátoltságukon, akkor miért pont én lennék az, aki ezen változtat. Nem mondom, hogy nem próbálkoztam ezzel. Különböző cikkek, és könyvek megjelentetésével, de csak ellenségeket szereztem vele, és az őrület bélyegét homlokomra. Hát azért valljuk be, hogy jogos a jelző. Ki hinné el, hogy bárki is messzebb lát előre, mint a jelen. Sőt, volt idő, hogy még én is komolyan elgondolkoztam rajta, hogy lehet, nem vagyok normális. Bár a szó ezen értelmében természetesen nem vagyok az. Senki sem az. Mi az, hogy normális? De tény, nem vagyok őrült. Ezért is folytatom tovább megszokottnak kissé sem mondható életemet, annak szentelve, ami nekem fontos. A munka.

Azon az éjjelen is kint sétáltam, a fölém magasodó felhőkarcolók alatt. Az ónos, fekete eső, amivel az égiek úgy tűnik büntetni akarták az utcákon közlekedőket, vastag, de csillogó páncélba burkoltak mindent. Kérlelhetetlenül körbefolyta és megdermesztette a várost. Pont, mint Engem az elmúlt évek. Nagyon át tudtam érezni, hogy a mit élhet át most New York.

Az irodámhoz közelítve már az járt a fejemben, hogy amint beérek, meg kell innom valamit. A hideg már teljesen elzsibbasztott. Hiába húztam a kalapomat a szemembe, hiába gomboltam szorosra a kabátom, így is utat talált az amúgy is dermedt szívemig a jeges szél. Már lélekben a nem túl nagy, de otthonos, és kellemes hangulatú irodában voltam. Tényleg nem volt nagy, de pont elég, hogy elférjen egy íróasztal, néhány iratszekrény, egy kanapé, és egy dohányzóasztalka. Mélyen a tüdőmbe szívtam a kissé dohos, áporodott dohányszagot, amit a falak az évek során szívtak magukba, és már enyhén sárgára is színezte a berendezést. Az iroda ajtajáig vezető lépcsősor már kissé kopottas volt, mint maga az épület is. Az eltelt majd száz év jócskán rajtahagyta a nyomát. Minden teljeséggel megszokott volt, a szokásos lépcsőfokok nyikordultak meg léptem súlya alatt, a korlát ismerősen simult a tenyerembe, ott volt rajta minden repedés és karcolás, amit csukott szemmel is bármikor felismerek. Az irodám ajtaját látva, kellemes melegség töltött el, a közeli whisky reményében. Az ajtó tejüvegén át csak a szomszédos motel vörös neontáblájának a fénye szűrődött át, a redőny vetette sávos árnyékkal egyetemben. Hangulatos, bíbor félhomály fogadott, ahogy benyitottam az ajtón. De valami mégis más volt. Az illatok. A kesernyés dohányfüstszagban valami új, általam ez eddig ismeretlen, édeskés illat vegyült. Női parfüm? Női parfüm.

És valóban. A kanapémon egy nő ült. Vagy inkább feküdt. Hosszú, szipkás cigarettát tartott a kezében, félig oldalra dőlve könyökölt a kartámlán. Vörös ruhát, bordó, prémgalléros kabátot viselt, szinte teljesen beleolvadt a kintről betolakodó neon fényébe. Csak szőke haja, és erősen sminkelt, tökéletes szépségű arca adott némi kontrasztot. Tényleg tökelétes, gyönyörű nő volt. Sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor megláttam, ott ülni. Tisztára, mint egy rossz magánnyomozós krimiben. A sebzett, megtört, ám még így is bájos, és kihívó nő, erőt és keménységet sugározva felkeresi a főhőst, és segítséget kér tőle. Tetemes pénzt ígér a komoly kihívást jelentő feladat teljesítéséért, majd ha ez nem lenne eléggé ösztönző, eljátssza a gyenge kislányt, sír egy sort, és elmondja, hogy nem maradt más reménye, csak ha a város leghíresebb nyomozója megoldja a problémát. Ami persze majdnem hősünk életébe kerül, szinte mindent elveszít, de megmarad neki a siker felett érzett dicsőség, amit rajta kívül úgysem ismer el senki, és még a megbízó, titokzatos nő is meghal. De hát sztereotípiák, és közhelyek között élek. Miért ne mehetnék bele ebbe a játékba? Már most érdekesnek tűnik a dolog. Érzem, tudom, hogy jó dolog biztosan nem sülhet ki ebből, de végtére is véges az időnk, miért ne tölteném el szórakoztatóan. Meg amúgy is. Ki tudja mi lesz még, jól jöhet egy kis lóvé az apokalipszis után.

Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna őt. Lazán, szinte szórakozottan löktem be az ajtót magam mögött, és lépkedtem oda az asztalomhoz, szándékosan hátat fordítva a nőnek. Az asztal fölött átnyúlva kihúztam a felső fiókot, hogy elővegyem az üveget és egy poharat. Nem lepett meg túlságosan, hogy a fiók üres volt. Már éreztem a whisky illatát is a levegőben, szóval vendégem már kiszolgálta magát. Hm… új helyet kell keresnem a piának.