Egy pillanat az élet. Egyetlen röpke, szemvillanásnyi idő az, ami meghatároz bennünket. Az életünk legelső pillanatától a legutolsóig. A gondolat sebességével száguldó események olyan jellemző változásokat hoznak, amik alapjaiban befolyásolják az életünket. A legfontosabb lehetőségek, mind csak a másodperc tört részéig állnak fent, egy szívdobbanásnál is kevesebb időnk van ezt a lehetőséget felismerni, és élni vele. De sokszor már késő. Utólag könnyű okosnak lenni, hogy így kellett volna, úgy kellett volna, de már hiába. Folyton a múltban élünk. Ez fajunk sajátossága, amely nem csak a fizikából adódó rendellenesség, nem csak azon múlik, hogy az ingerek, mire elérnek bennünket, már millió ilyen apró esemény történik meg, és így folyton csak a múltat érzékeljük, hanem egyszerűen a gondolkodásmód. Hisz miért állítanánk emlékműveket egy letűnt kor nagyjainak, miért tartogatnánk a vitrinben a régi emlékek, régi fényképeit, miért emésztjük maguntak a múlt miatt, ami ráadásul számunkra a jelen. Mindig csak erre figyelünk, de kérdem én, miért? Miért jó az nekünk? Van értelme egyáltalán? De az biztos, hogy a lehetőségek mindig megvannak. Lehetséges, hogy csak egyetlen mikroszekundumba sűrítve, de megvannak. Használjuk hát ki, ne gondolkozzunk, ne mérlegeljünk, egyszerűen csak cselekedjünk úgy, ahogy azt a szívünk diktálja, ahogy a megérzésünk szól. Ha ezt a pillanatot sikerül elkapni, akkor… már nincs is miről beszélnem…