Mosolyogtam,
önkéntelenül, és úgy, mint egy kisgyerek karácsonykor, amikor leghőbben vágyott
játékot megkapja. De a tavacska vize hűlni kezd. Lassan, fokozatosan, és én
egyre mélyebbre merülök, hogy ne kelljen újra fáznom. De félő, hogy felettem
oly vastagra hízik a jég, amin áttörni már képtelen leszek. Fojtogat a víz.
Betolakszik a számba, orromba, tüdőmbe. Levegőhöz nem jutok. Nem jó már itt
sem. Mennem kéne tovább. De újra ki a jeges pusztába, továbbra is egyedül, csak
magammal. Nem akarom. Itt akarok lenni még egy kicsit, de nem lehet, mert csak
kínoz. Kínoz. Kín. Nem ismeretlen érzés ez, ám még mindig nem tudtam
hozzászokni. Mert mindig egyre erősebben tör rám. Mennem kéne, de nem akarok.
Még nem. Maradni akarok, örökre itt lenni, ahol ha nem is jó, de nem annyira
fájdalmas, mint máshol. De már nem számít… úgyis végem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése