A
múzeum méreteiben hatalmas volt. Díszei mind óarany, és márvány.
Fenségességében talán csak a Császári palota múlhatta felül. Az aranypettyekkel
szórt, tükörsimára csiszolt éjfekete márvány lépcsősor, ami az előcsarnokba
vezetett, olybá tűnt, mintha maga a kozmosz lenne, minden egyes apró
csillagával. Aranyfős, irdatlan oszlopok szegélyezték utunkat, hogy ahogy
haladtunk felfelé. Már maga az épület egy csoda volt, a hatalmas boltíves
ablakokkal, a több ember magas belső termeivel, és a legjobb kertészmesterek
alkotta külső udvaraival. Mindenhol díszed szegélyek, szobrok, aranyfüst vonta
grádicsok, csillogó márvány, színes mozaikok, és elképesztő fazettás mennyezet.
Monumentális volt az egész, az emberi alkotókészség legfelsőbb szintje.
Az itt
tárolt régészeti leletek értéke éppúgy felbecsülhetetlen mint maga az épület,
amelyben otthont kaptak. Most is szenzáció számba menő új tárgyak érkeztek, az
ország másik végéből, az egykor volt Birodalom fővárosának ásatásainak
egyikéről. A magamfajta közrendű aligha csodálhatta meg fenségét eme
értékeknek, hisz bebocsátást nem nyerhettek ide. Nekem is csak az volt a
szerencsém, hogy a nemes akinek épségét vigyáztam, sznobizmusa ilyen ásatások
és régészek támogatásában teljesedett ki. Nem kevés pénzt adományozott már az
ősi értékek kutatására, így hát elvárta, hogy vendégként léphessen be ide.
Bejártam már vele a termek százait, újra és újra ámulva a vitrinek tartalmán,
de most valahogy másabb volt. Mindig izgatottan érkeztem, de most a szívem majd
kiugrott a helyéről, szinte ziháltam, mint mikor először készülök megcsókolni a
szerelmem. Olyfajta izgalom volt ez, amit szavakkal leírni lehetetlen, de
éreztem, hogy van itt valami, amit várok, ami vár engem.
A
főcsarnokban már várt minket a tudós, aki ha lehet azt mondani, barátja volt
uramnak, érdekből, vagy szívből, azt már nem tudom. Míg ők üdvözölték egymást,
leadtam fegyvereim az egyik inasnak, mert attól hogy testőr vagyok, mégsem
illik itt kardokkal mászkálni. Így dél tájban elég nagy volt a nyüzsgés itt.
Taláros alakok jöttek mentek, kinél néhány pergamen, kinél kisebb ládák,
dobozok. Látogató sem volt kevés. Nemesek, szolgáik, testőreik. Kisebb két,
három fős, és nagyobb tíz, tizenöt fős csoportok. A testőrök egymást
méregették. Mindig egymást méregettük. Jól ismertük a másikat, de barátok nem
voltunk. A szolgák engedelmesen követték urukat, vagy éppen úrnőjüket,
tekintetüket sosem emelve fentebb annak térdénél.
És volt
ott egy nő. Mesés szépségű nő, bíborszín ruhában. Láttam már párszor, de nem
tudtam ki ő. Szépsége mégis minden alkalommal igézően hatott rám, díszes
gyűrűkkel és csattokkal zabolázott hófehér haja vízesésként omlott vállaira, és
mintegy keretbe vonta a festett arcot. Az arcot ami semmiben sem különbözött a
csarnok kupoláját tartó, márványból faragott angyalokétól. Szeme fekete hasíték
a márványban, melyek mélyén tengerkék tó szikrázott a napfényben. Tökéletes
volt, nemes volt, fajtájának csodája, talán maga egy az Istenek közül. Mindig
egyedül jött, és egyedül ment. Körbejárta a csarnokokat és termeket, szólni
sosem szólt senkihez, csak vörös csipkekesztyűbe vont kezével intett néha oda
egy-egy teremszolgát, hogy vegyen a tálcákon kínált frissítő italokból. Kecses
mozdulatokkal rótta köreit, annak ellenére, hogy kissé telt volt, hatalmas
keblei, minden lépésére szinte elszabadulni vágytak szűkre szabott ruhájának
fűzői, és csipkéi közül. Lopva bámultam őt, hisz ha észreveszi valaki, hogy
nemes hölgyre íly illetlen mód nézek, talán a fejemet veszik. Most is csak néha
pillantottam rá, ahogy átvágott a tömegen, de egyszer megtorpant, és felém
nézett. Egyenest a szemembe. A köztünk lévő, majd harminc lépés távolság
ellenére is tökéletesen láttam a szája sarkában megbúvó szolid mosolyt, de
szemei domináltak, szinte világítottak, és úgy vonzotta a tekintetemet, mint
éjjeli lepkét a mécsfény. Pár szívdobbanásnyi idő után, amikor felfogtam, hogy
észrevett, elkaptam pillantásomat, és csizmám orrát kezdtem tanulmányozni.
Égett az arcom, a fülem, egész a fejem búbja is. Tiszteletlen voltam. Vártam,
hogy mikor kiált fel, de nem történ semmi. Mire újra oda mertem nézni, már a
terem túlfelén járt, és onnan pillantott még vissza rám, majd eltűnt a
hatalmas, díszes faajtó árnyékában.
Gyorsan
hálát adtam az Isteneknek, hogy nem vette szívére tettemet, és indultam is uram
után. Addigra már ő sem járt messze az imént említett ajtótól, szinte a
küszöbön értem utol. De még mindig a nő töltötte be gondolataimat, ezzel
figyelmetlenné téve. Fel is löktem egy szolgát, pergamenjeit szétszórva.
Szórakozottan kértem bocsánatot, és sietős léptekkel igyekeztem a terembe.
Termenk sorai, folyosókon, lépcsőkön, nagyobb szobákon és műhelyek tucatjain
vezetett keresztül utunk. Az egyik emeleti, hátsó teremben voltunk. Méreteiben
elmarad az összes többi közül, de értékében, talán ez egyik legkiemelkedőbb.
Hangulata is teljesen más, mint a többinek. Meleg, otthonos érzetett nyújtott,
vörös bársonyvonatos falaival, mattra kopott fa parkettájával. Alacsony, 4
ember magasan lévő mennyezetén csiszolt üveglapokkal ékített csillárok lógtak,
amik teljes fényárban fürösztötték az alattuk fekvő tározók tartalmát.
A
terembe lépve újra lecsapott rám az a fura érzés, de sokkal erősebbe, szinte a
földre sújtott ereje. Meg is szédültem talán, mert uram aggódón nézett rám, és
csak szemével kérdezte, hogy minden rendben e. Csak bólintottam, mert szólni
nem tudtam, nem is mertem, mert akkor láttam a meg a bíborruhás nőt. A vérem
megfagyott az ereimben. Mi van, ha szóvá teszi uramnak a tiszteletlenségemet?
De csak biccentettek egymásnak, és uram haladt is tovább az egyik vitrinhez,
komoly beszélgetésbe mélyedve barátjával. Én az ajtóban álltam, mozdulni sem
mertem, hátha nem vett még észre, bár így csak 4en voltunk a teremben. Egyszer
csak felém fordult, és közelebb intett. Nem mozdultak a lábaim, menni akartam,
szaladni, de nem tudtam. Újra felém intett, és mosolyogva zavart tekintetembe
fúrta az ő tekintetét. Magabiztos volt, meleg, és megnyugtató. Elnyelt a
kristálytiszta kékség. Olyan volt, mint a nyári égbolt, mint az azúr tenger.
Révületemből magamhoz térve azon vettem észre magam, hogy már ott állok, alig
karnyújtásnyira tőle és még mindig a szemébe bámulok, de ő csak mosolygott, és
lassan felém nyúlt. Most láttam csak, hogy amit én csipkekesztyűnek véltem
mindig is, azok vérszínnel rótt tetoválások voltak, bonyolult, csigázó,
kacskaringózó minták tömkelege. Finoman arcomra tette kezét, ellenkezni sem
tudtam. Közelebb hajolt, és odasúgott egy szót. Egyetlen egyet csupán.
-
Emlékezz!
Képek
rohantak meg sosem volt csatákról, harcosokról, birodalmakról. Olyan lények
képei lebegtek előttem, amik talán már millió évek óta nem léteznek, de én
mégis tudtam mindnek a nevét. Milliónyi arc, vér, és szenvedés, és egy piszkosszürke
penge, egy vöröslunír veretes, feketére edzett, acélkesztyűs kézben. A valóság
összemosódott a látomással. Oldalra pillantva megláttam ugyanazt az embernyi
pengét az üveg alatt, abban a tárolóban, ahol álltunk. Bonyolult formájú, ám
egyszerű, díszítés nélküli eszköze volt ez a halálnak. Mintha nem is acélból
lenn, inkább csontból… agyarból… sárkány agyarból… hisz ő volt Rak’hat Nor, a
Sárkányagyar. Az ősidők, eme hatalmas fajának fogából faragott kard, egykori
hatalmam jelképe, uralkodásom eszköze. Barát volt, és társ, és eszköz, nem csak
egy tárgy. Ő én voltam, és én ő maga. Egyek voltunk. Az én karom által szelte
nem csak a húst, és csontokat, meg magát a lelket is. Én juttattam őt vérhez, ő
pedig engem hatalomhoz. Együtt építettünk birodalmakat, és együtt is romboltuk
le őket. Mérhetetlen bánatot, hiányt, és dühöt éreztem felőle, ahogy ott feküdt
előttem bársonypárnákon, megerősített üvegdobozba zárva. Nem ott van a helye.
Kinyújtottam hát kezem, a vitrin fölé emeltem.
-
Üdvözöllek
régi barátom! Bár egykoron elszakítottak egymástól, de a sors újra elvezetett
hozzád, mint mindig. Érzem haragod, ismerem bánatod. Én leszek a kar, majd újra
a magasba lendít, mely újra lelkeket szel néked. Újra egyek leszünk. Most pedig
ébredj! Engedd szabadjára, a halált, és pusztulást!
Kezem
legyintése nyomán fényes rúnák izzottak fel mélylila színnel és egy hang kélt a
teremben. Tompa moraj volt csupán, bár úgy hatott mintha lelkek millióinak
sikolya szállna fel a kardból. Erre már egykori uraim, és annak régész barátja
is felfigyelt, és futva indultak felénk. A bíbor ruhás nő, kacagni kezdett,
tiszta, csilingelő hangon, tiszta szívéből, lelke legmélyéből. Az erő, és
boldogság hullámokban öntött el engem is, önelégült vigyorra húzva számat. A
fegyver rúnáiból lassan éjfekete köd kezdett szivárogni, mely pillanatok alatt
betöltötte a kis vitrint. Tökéletesen átláthatatlan volt, és éjfekete, csak a
rúnák fénye sejlett át rajta. Kiáltások harsantak a teremben, de már nem
érdekelt más. Még mindig vigyorogva nyúltam Rak’hat Nor felé. az üveg, mintha
sav marná, beomlott, és porrá hullt. Az oldalfalak leomlása után a feketeség
hömpölyögni kezdett végig a fán, a padlóra. Elfeketedett, korhadt, málló port
hagyott csak maga után. A tudós, az éjszaka fátyolának egyetlen érintésére,
holtan zuhant össze, a nemes megtorpant, és hátrált. Az ajtó felől érkező őrök,
már alig tizenöt lépésnyire járta, de még túl messze. Hangosan felnevettem, és
benyúltam a ködbe. Hirtelen hideget éreztem a kezem, ami kúszott végig, elöntve
egész testemet, és végül a szívemet is elérte. Lelkem megrándult, ahogy a bőröm
alá beszivárgó sötét, elemi halált teljesen beitta testem. Keblemben sem
dobogott már a szív, helyette a kezembe simuló markolat tett élővé, és majdnem
teljesen egésszé. Még mindig kacagva emeltem a magasba Rak’hat Nort. Éreztem a
benne lüktető erőt, az energiát, mely kitörni készül, a lelkeket, a vért, amit
valaha magába szippantott. Egyetlen csapással vágtam félbe az elsőnek érkező
őrt. Egy fordulat, és egy újabb élet véget ért. Még egy perdülés, egy lendítés,
egy hárítás, és szúrás. Öt halott körülöttem. Még éreztem kínjukat, utolsó gondolatukat,
ismertem őket, mindent tudtam már róluk. A fegyver bár oly hatalmas volt, mégis
könnyedén követte mozdulataimat, súlya mintha nem is lett volna.
Visszafordulva,
a nőt láttam, ahogy bíztatóan mosolyog.
- Emlékszel
már.
A nemes
rémülten nézett rám. Felé közeledve ő egyre csak hátrált. És akkor láttam meg
magam egy falitükörben. Mint egy démon maga. Feketére edzett, vöröslunír
veretes vért, mely mintha a bőröm volna. Eddig észre sem vettem, oly
természetes és kényelmes. Szörnypofát mintázó sisak. Vagy talán az új arcom?
Tűhegyes fogakt, lilán izzó szemek. Minden egyes lélegzetvételre fekete pára gomolyog
elő orromból és számból. Újfent felnevettem, és Rak’hat Nort a hátamon lévő
tartójába illesztettem. Acélszárnyaim még kissé szokatlanok voltak, de nem
akadályoztak a mozgásban. A nemes szinte már a falat kaparta félelmében. Még
közelebb léptem.
-
Menny
és mondd el! A Korokon Járó, aki pusztít és újjáépít, visszatért a régmúlt idők
homályából és lelkekre, vérre, és szenvedésre éhezik. De azt is mondd el, hogy
új kor kezdődik, mi a régi hamvain sarjad majd. Így van ez rendjén, így van ez,
már mióta világ a világ. Eljövök újra és újra, eljövök, ha megkívánja a világ,
de aztán eltűnök, míg nem lesz rám újra szükség. Most menny, és mondd el!
Azzal
odasétáltam a bíborruhás nőhöz, csókkal illettem ajkát, madj egyetlen
mozdulattal metszettem át torkát. Vére meg sem látszott ruháján, testem itta
magába minden cseppjét. A lelke még ott lebegett,majd őt is magamba
szippantottam. Rak’hat Nor nem ellenkezett, nem is szólt, csak hallgatott
csendben. Még a fülébe súgtam búcsúmondatom, majd ölelésemből engedve, hagytam,
hogy a földre boruljon élettelen teste. De most már mindig velem lesz…
-
…
most már teljes vagyok …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése