Örző

Egy kisebb, ötfős csoport álldogált az utcasarkon. Messziről lerítt róluk a rosszindulat. Láthatóan csak a balhét keresték itt kint az éjszaka közepén. Harsány hangon beszélgettek, nem törődve a környék lakóinak nyugalmával. Bár ez a környék amúgy sem a biztonságáról volt híres, de legalább viszonylag csendes, és félreeső része a városnak. Kis forgalom, kevés ember. De az a kevés… egy része nem éppen a társadalom mintaegyénei, mint ahogy ez az öt sem. Jobb dolguk nem révén, itt múlatták az időt, némi alkohol társaságában és csak arra vártak, hogy valakin megmutathassák milyen kemények is ők.

A közeledő párt már hamar kiszúrták és már most dörzsölték tenyerüket, hogy ez igen jó móka lesz. A féri és a nő egymás derekát ölelve sétáltak feléjük, mit sem sejtve arról, hogy a vesztükbe igyekeznek éppen. Elegánsak voltak, kimértek, talán kissé arrogánsnak is nevezhetők. Alig néhány méterre jártak már a saroktól, amikor a himlőhelyes arcú, legnagyobb darab féri - aki talán a domináns volt ezek közül – odavakkantott nekik:
-          Hé! Adjatok már egy cigit!

Megtorpantak a hirtelen felszólításra. Egészen zavartnak tűntek, hogy a rosszarcú mély, rekedtes hangja kirántotta őket a saját kis világukból. A férfi a nő derekét és kabátja belső zsebében kotorászni kezdett, majd kis idő múlva egy szál cigarettát húzott elő és odakínálta. Amaz meglepetést mímelve, bámult a férfire, majd a cigire:
-        Jaaaaa. Hogy csak így kézből? Minek nézel te engem, hogy a dobozt már elő sem mered venni?

A társai lazán vigyorogtak mellette, és közben már körbeállták a párt, egyre szorosabbra húzva a kört körülöttük. A főnök egy laza mozdulattal kiütötte a férfi kezéből a cigarettát és kissé közelebb lépet:
- Tudod mit? Ha már ennyire vastag vagy, mi lenne, ha a barátaimat is megkínálnád egy cigivel?

A férfi továbbra is jeges hidegvérrel nyúlt ismét a belső zsebbe:
- Elnézést uram, de már nincs annyi, hogy mindanyiuknak elegendő legyen. De természetesen itt van minden. Önöknek adom.
-Jaaaa… hogy te ilyen csöveseknek nézel minket, akiknek alamizsna kell? De inkább hagyjuk a cigit, inkább adj pénzt, és veszünk majd mi magunknak.

Közben közelebb lépett és diadalmas vigyorral felnézett a többiekre, azok meg csak még jobban mosolyogtak. Abszolút fölényben voltak, és ezt ők is nagyon jól tudták. Végtelenül magabiztosak és féktelenül rosszindulatúak voltak. Csak erre vártak egész este, hogy végre erre járjon valaki és terrorizálhassák a saját szórakozásukra. Igaz, hogy ezeket még ezelőtt nem látták a környéken, de hát nekik aztán teljesen mindegy volt, hogy kit agyalnak meg. A férfi közben kissé a nő elé lépett, hogy védelmezze testével a közelebb hajolt főnőkkel szemben. Körülbelül egy magasak voltak mindketten, de a főnők jelentősen izmosabb, és testesebb. Szinte az arcába válaszolt:
- lsmét csak elnézését kell kérnem, de sajnos pénzünk sincs már, csak egy kis apró. Már éppen hazafelé tartunk, és hát…
-Leszarom. Jó lesz óra, mobil, ékszer is, nekem aztán édes mindegy. Például ez teljesen fasza lesz. – és azzal a nő nyakában lógó arany nyaklánc felé nyúlt.

Ezt már nem hagyta a férfi. Félúton elkapta a főnök csuklóját és visszalökte, de el nem eresztette. Egy pillanat alatt megváltozott a férfi. Iszonyatos gyűlölet gyúlt a szemében, szinte már égette a másikat. Félelmetes volt, ahogy még mindig nyugodt, és rezzenéstelen maradt, de mégis érezni lehetett, hogy hatalmas energia gyülemlik benne, ami bármelyik pillanatban kitörhet, mint egy mindent elemésztő szupernova. A másik egy pillanatra megtorpant, talán az önbizalma is megingott egy kicsit. A társai csak még jobban röhögtek. A férfi egészen közel hajolt, szinte már összeért az arcuk és úgy sziszegte bele az arcába:
-Hozzá nem érhetsz. A féreg kis kezeid tartsd távol tőle.

A főnők egy pillanatra elképedt, a hirtelen ellenállás láttán, de tényleg csak egy pillanatra. Csak a férfi vette észre. Kitépte a csuklóját a satukén egyre inkább rászoruló kéz szorításából és hátrébb lépett.
-Balhézni akarsz? – és már kezében villant is a kés

A férfi csak felnevetett. Tisztán, teljes szívéből nevetett.  Arcát az égnek emelte, csengő kacagása betöltötte az éjszakát, talán még a fényeket is eltompította. A banda meglepetten állt. Fogalmuk sem volt, hogy min nevet ennyire a férni. Értetlenül kapkodták a fejüket.
- No mi az már?  Mi ilyen kurvára vicces?
-Az, hogy fogalmatok sincs, hogy kivel találkoztatok és úgy kötekedtek.
A főnők kissé zavart, de magabiztos mosollyal nézett a társaira, és kését dobálta egyik kezéből a másikba. Közben biccentett a társaknak, hogy „néééézd már a csicskát, hogy keménykedik velünk”.
-És miért? Ugyan már ki a fasz vagy?

A férfi lassan engedte vissza a fejét, és most már koromfekete tekintetét mélyen a főnőkébe fúrta. A szem. A főnők csak bámulni tudott, ijedtében, olybá tűnt, hogy a szemek helyén feneketlen, sötéten örvénylő üresség van, mely magába szippant, a mélyére ránt, és soha többet nem ereszt el. Aztán hirtelen, a bőre minden porusából előrobbanó éjsötét higanyszerűen folyékony fém, kínos pontossággal folyta körbe egész testét, mintegy páncélt ölve alakja köré. A matérium, olybá tűnt, maga az anyagiasult gonoszság. Felülete tükörsima volt, mégsem csillant meg rajta a környező lámpák fénye, mintha minden fényt elnyelne, ami csak létezik az univerzumban.

Az öt bandatag előtt testet öltő rettenet, a rémálmok legrosszabbja, az elmondhatatlan szörnyűség, nem szólt semmit, csak egy könnyed mozdulattal a földre sújtotta a főnököt, majd maga elé emelte a kezét, mint aki ökölbe készül zárni. Senki sem tudott mozdulni, szívüket a rettegés jéghideg, elemi haláltól csöpögő, karmos keze szorította mindegyre erősebben.

A nő csak meglepett, rettegő pillantásokat vetett kísérőjére, ahogy annak hátából hatalmas sikamlósan tollas szárnyak sarjadtak elő. Szólni nem mert, nem is tudott volna a döbbenettől.

A főnők lassan magához tért. Sérülése nem volt olyan súlyos, mint amilyennek első pillantásra látszott, csak a kulcscsontját zúzta porrá az ütés, és talán néhány bordája tört el. Most látta csak azt a valamit, ami fölötte állt, és egyenesen rá tekint azokkal a végtelenül üres szemeivel. Az arc, amit ekkor kelet látni, elmondhatatlan borzadállyal töltötte el. Az emberinek, vagy ahhoz hasonlónak csöppet sem nevezhető jelenség tűhelyes fogakkal tarkított, hatalmas, kissé előreugró szája, hatalmas szemei, és teljesen érzelemmentes arca volt. Az egész lény erőt, hatalmat, és végtelen gonoszságot sugárzott. Szinte még a levegő páratartalma is jégcsipkeként rakódott ki a környékre.

A jelenés ekkor szólalt meg először:
-Te csak egy ember vagy barátom. Ez ilyen arcátlanságért minimum meg kéne ölnöm téged. Ismeretlenül is megszólítasz, és tiszteletlen vagy velem, az egy dolog. De egy hölgyet késsel fenyegetni, az már messzemenően tiszteletlen dolog, amit nem vagyok hajlandó elnézni neked. De akkor nem tanultál belőle, és semmi értelme nem volt a halálodnak. 

Azzal teljesen ökölbe szorította kezét, és a négy, mozdulatlan, mélységesen rettegő férfi holtan rogyott össze, de még alakjuk után a levegőben marad valami halvány derengés, ami lassan, köd módjára a férfi felé lebegett, és az teljesen el is nyelte őket. Ezzel leeresztette kezét, és a földön, fájdalmaiban vonagló főnökhöz lépett. Mellé térdelve, kínos lassúsággal nyúlt a nyaka felé, és kényelmes nyugodtsággal markolta meg a torkát. Kissé fentebb húzta, és egészen az arcába hajolt. Ahogy a főnök szemébe nézett, már magába is szippantotta tekintetét. A főnök arca hirtelen fájdalmas grimaszba torzult, és az elmondhatatlan, legszörnyűbb rettegés kifejezése ült ki rá. Nem tudni mit láthatott, vagy hol járhatott, de haja szemvillanás alatt őszült teljesen fehérré, fogai véres masszaként szakadtak ki álkapcsából. Néhány szívdobbanásnyi idő után, a férfi elengedte, és a földre ejtette a főnököt, majd felállt.
-Én vagyok a ti legszörnyűbb rémálmotok, én vagyok az, aki kísért titeket magányos óráitokban, amikor sötétben maradtok. Én vagyok az, aki mindig ott van, amikor fél valaki, amikor a sötét utcán egyedül sétálva attól kell rettegned, hogy hozzád hasonló alakok támadják meg. Én vagyok maga a megtestesült rettegés. Én vagyok a halál. Én vagyok a sötét. Én vagyok minden, amitől ti féltek. De most elengedlek, okulásul a barátaid sorsán. És mesélj másoknak is, hogy itt járok köztetek.

Aztán visszalépve a nő mellé olyan lágyan fogta meg annak, amit a legszerelmesebb embertől sem várnánk. Pedig ő csak vigyázni akar rá. Bárhol, és mindenkor.

Lassan lemállott róla a énjének valódi képe, és a földön nyüszögve síró főnök felett átlépve folytatták útjukat a végtelen éjszakában…