Egy valamit ne felejts el soha. Nem jársz egyedül a világban. Még ha magányosnak is érzed magad, vagy csak egyserűen senki sincs a közeledben. Ha egy hatalmas őszi erdő közepén rovod köreid, az avarral borított ösvényeken, amiket nem enged látni a fákról lehullt levelek tömege, csak sejtheted, hogy a helyes úton jársz, ha a jeges pusztákat járod, derékig hóban küzdöd magad előre, ha a tajtékzó, vihartól korbácsolt tenger hullámain vergődsz rozoga tutajodon, én akkor is ott leszek veled. Ha nem is karnyújtásnyi távra tőled, de lényegem ott lebeg melletted. Hisz a távolság csak a fizikai világot felépítő atomok alkotta molekulák illúziója. Semmi más, csak remegő délibáb a Mélyebb Világok felett. Puszta fizika. A lelkem az, ami meghasadt egyszer, a lényem legjava szorult bele ebbe a darabba, ami folyton ezeket a Világokat járja, az asztrális tér mélyére szál, és ha kell, téged kísér. Nem láthatod, nem hallhatod, de érezheted az esőben, szélben, a levegő illatában. Segít, utat mutat, van, hogy utadba áll, vagy fájdalmat okoz, néha kedves, néha gonosz, de el sosem hagy.
Ez vagyok én, a víz ami körülfoly, a levegő mely megtölti tüdőd, ott vagyok a madarak hangjában, a szél süvítésében, ott a hegyek morajában, ott a világ zajában. Amikor villám lobban az égen, az én arcom sejlik fel a horizont végtelenében, a csillagok figyeli szemeim, a Holdból mosolygok rád, mint éjszaka. A sötét is én vagyok, ezért ne féld a fény hiányát, vigyázok rád, bárhol is jársz. Bármily távol vagy, bármily nehéz úton haladsz, esetleg szakadékba zuhansz, karod, lábad töröd, de én akkor is ott leszek melletted. Az egyedüllétet becsüld meg néha, magány meg nem létezik már számodra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése