Mi is az amit látunk? Milyen is a világ valójában? Talán csak pusztán fizikai érzékelés, ahogyan az érzékszerveinket érő ingerek, amik apró kis elektromos inpulzusokként érik el agyunk, ami ezzé a képpé alakítja tudatunk számára, mintegy bionikus hardware egy bionukus számítógépben. Ám ha ezen logika alapján gondolkozunk, akkor rá kell eszméljünk, mindenki mást lát, máshogy látja. Agyunk fizikailag legalább ennyira eltérő, mint a DNSünk, vagy újlenyomatunk. A szinaptikus kapcsolatok végtelenül bonyolult hálózata, mindannyiunk agybán más, és más mintázatot mutat. Másféleképpen forítja le ezeketet a jeleket, ezért nem láthatjuk ugyanolyannak a világot. De vajon ténylegesen azt látjuk, ami van? Nem hinném. A teljes érzékelés nem merül ki annyiban, hogy felfogjuk ezeket az ingereket. Hiszem és vallom, hogy ez jóval több, jóval bonyolultam folyamat. Nem csak a fizikai agy dolgozik ilyenkor, hanem a sokkal mélyebb, sokkal inkább definiálhatatlanabb részünk, az elménk, vagy nevezzük léleknek, esetleg mentális énnek. Ám azt azért hozzá kell tennem, hogy ezen két részünk sem elegendő még. Mentálunk igaz, hogy segít felfogni, megérteni a látottakat, hallotakat (szándékos a megfogalmazás, mert még nem beszélhetünk érzékelésről), de ezen megértés fényében, nem hozhatunk még megfelelő döntéseket, és nem alkothatunk véleményt. Hiányzik még a legfontosabb, az a dolog, ami miatt ember az ember, amit talán el lehet nyomni, és uralni, de sosem lesz képes maga mögött hagyni. És ez az aszrális részünk. Az a rész, amit sokan a világ elrontójának tartanak, ami miatt van szenvedés, ám boldogság is. Itt vannak kódolva személyiségünk erkölcsi, etikai normái, amik elvileg a világon egységesen elfogadott tények. Így már szolid bizonyosággal jelenthetjük ki, hogy hasonlóan látjuk a minket körülvevő világot. De még mindig nem ugyanúgy. És ezen a ponton el kell, hogy fogadjuk, hogy soha ne is fogunk ugyanúgy vélekedni az univerzumról. A világegyetem relatív, és abszurd mivolja miatt. Elménk, lekülk és agyunk végtelen bonyolultásága miatt, végtelen kombinációs lehetőség áll rendeldelkezésre, és ezért nem fogjuk sosem úgy érzékelni a világegyetemet, ahogy valójában létezik az.

És milyen vicces, számomra mulatságos gondolat, az a tény, hogy mindig csak a multat érzékeljük. Tesünk ismét megviccel ezzel a sajátos hibájával. A jelen az a mult. De miért is? Csak gondoljunk bele. Maradjunk annál, hogy a test korlátolt képességű. Az érzékszerveinket elhagyó információk mire idegpályáinkon végigfutva elérik az agyunk, ott millió felé válva bejárják agyi szinapszisainkat, és a jel felfogható képpé áll össze, rengeteg idő telik el. Számunkra felfoghatatlanul rövid idő, de atomi méretekben gondolkozva, meglehetősen sok. És ennyi idő pont elég ahoz, hogy testen kívül az idő, kissé odébbzökkenjen, amit ugyancsak ezredmásodpercekkel később fogunk majd fel. És ráadásul minnél távolabbra nézünk, annál inkább a multba látunk. A fény is idő, mire eléri szemünket. Mint ahogy a napot is 8 percel korábbi képében látjuk, ha felnézünk az égre, vagy a csillagokat, amik egy része, már lehet nem is létezik, csak még az általa valaha sugárzott fonotonok illúziójá az egész. De az égboltod fürkészve, a figyelmes szemlélő könnyen felismerheti azt a tényt, hogy látni innen a mindenség kezdetét. Ha nem is képes a fizikai test ezt érzékelni, de lelkünk igen. Hiszen együtt született a világegyetemmel. Örök időktől kezdve létezik. Tanul, életeken, testeken át tapasztal, arra törekszik, hogy mindent megismerjen. De amíg egy egy ember testében, az idő, és tér egyetlen bizonyos pontjára bebörtönözve kell léteznie, sok mindenből kimarad. Ezért sajnos soha, nem fogja elérni célját, de még mingid többet lát, mint mi. Többet akar látni mint mi. Vannak dolgok amiket csökött kis testünk, soha nem lesz képes feldolgozni, túl korlátolt, túl felszinesek vagyunk. De hát ezt is meg kell tapasztalni. De hiszem, hogy lesz egy pont, amikor már nagyon közel jár lelkünk a céljához, túl fog lépni az puszta anyagi léten, amikor már csak önmagában is képes lesz létezni, és tovább tanulni. Egy magasabb szintre lép. Egy időn, és téren túli formába, amit egyesek halál utánni életnek neveznek. De nem! A halál szerintem csak egy fázis vége, egy adott testben. Utána következik majd egy másik test, egy másik korlátolt lét, sok-sok cikluson át. Talán az idők végéig, talán már csak pár évmilliárdig. De el fog jönni az, amikor továbblép, és utána kezdődik valami új, és merőben más. No talán akkor lehet azt mondani, hogy teljes valójában érzékeljük azt, amit érzékelni lehet. És ezen a pontos vissza kell kanyarodnom ahoz a kérdéshez, hogy mi is az amit látunk? Milyen is a világ valójában? Nincs erre válasz…még nincs.