Amíg célomon, okaimon gondolkoztam, észre sem vettem, hogy ismét változott a táj. Mire visszatértem gondolataim mélyéről, térdig gázoltam falevelekkel borított szennyes vízben, sűrű erdő közepén. Fogalmam sincs róla, hogy kerültem ide. Az ágakról hosszú, liánszerű növények lógnak, áthatolhatatlannak tűnő, ám mégis selymesen könnyed függönyt vonva körém. A leveleket borzoló könnyed szél hangja, kísérteties háttérzeneként festi alá, a fülemben lükető szívdobogásom. Az erdő él. Határozottan él. Annak ellenére tisztán érezem, hogy sem madarak, sem egyéb álaltok neszeit nem hallom. De mégis van itt valami élő. Valami gonosz. Nem tudom meghatározni, hogy mi szította bennem ezt az érzést. Csak úgy jött.
Mos megálltam, hogy jobban szemügyre vegyem a környéket. Hatalmas, ősöreg fák, ameddig a kusza liánok látni engedik. A kérgük repedésein keresztül aranyló fény szüremlik a felszínre, amely némi világosságot ad az éj sötétjében. Így látható csak az a széles, csapásszerű út a fák között, mely nyílegyenesen visz előre a végtelenbe. Hátrapillantva ugyanolyan átláthatatlan a dzsungel, ez előttem lévő út, mintha csak nekem nyílt volna, hogy arra mennyek. Aggodalom. Bár felemelő látványt nyújt, ahogy az aranyos fény, megcsillan a lehullott levelek, nedves barnáján, és a liánok zöldjén, mégsem tud teljeséggel megnyugtatni, hisz itt még soha nem járt előttem senki. Ezt is csak érzem, de teljeséggel biztos vagyok benne. Én vagyok itt az első ember… az első élő ember.
A szél hullámokban fújja felém az enyészet szagát. Rothadó növények, és talán bomló tetemek jellegzetes aromája jár itt át mindent. A lehulló falevelek zaján, a szél süvítésén, és önnön ereimben robajló vér hangján át is meghallottam azt, amit talán nem kellett volna. Valami tényleg van itt.
Hirtelen a liánok, rugóként csapódnak föl a fák ágaira, egy groteszk színház függönyeikét, és a színpad is ott áll már előttem. A vízen keresztül komótos lassúsággal sarjadnak ki valamiféle gyökerek, amik idegőrlően nyugodt tempóban állnak össze egy hatalmas emelvénnyé. Egy indába kapaszkodva egy alak ereszkedik le lassan. Meglepő kontrasztot alkot a háttérrel. A bőre színes, már-már zavaróan színes. Vörös, kék, zöld, sárga. Mind a legtisztább, legtökéletesebb színek, amiket valaha láttam. Feje inkább emberé, mint állaté, a hatalmas, vigyorra húzódó, tűhegyes fogakkal tarkított száját leszámítva. Torz kinövéses teste, karmos keze, aránytalanul hosszú lábai, már nem annyira emlékeztettek emberre. Arcán kéjes, leginkább vicsornak mondaható kifejezés ül, ám szeme örömöt sugároz, hogy valakinek előadhatja elfajzott darabját.
A fák fénye felerősödik amint a lába a kaotikus deszkákhoz ér, mint amikor a színházban a művet elkezdik. Mögöttem egy hatalmas karosszék kezd formálódni a lehullott levelekből, így hát helyet is foglalok. A Harlekin az előadást egy mély meghajlással kezdi, majd egy zavarba ejtő tánccal folytatja. Semmi zene. Semmi ritmus. Hipnotikus mozgása együtt hullámzik a széllel. Hajladozik, forog, olyan kitekeredett pózokba kényszeríti testét, amit az ember, csak ép elméje kockáztatásával képes felfogni. Még nézni is fájdalmas, és fullasztó. A szék puha kényelme és a látvány gyorsan feledteti velem, hogy hol is vagyok, és mit látok éppen.
A folytatásban néhány bűvésztrükknek mondható dolog következik. Elővesz egy kártyalapot, és színpadias, széles, köríves mozdulatok közepette darabokra tépi, és a levegőbe szórja. A cafatok lassan a szél hátára ülnek, és tovalebegnek a sötétbe, de mire ismét a Harlekinre nézek, már nincs az emelvényen, hanem alig karnyújtásnyira áll előttem. Ugyanaz a kéjes vigyor a pofáján. A macskaszerű szemei engem vizslatnak. Karmairól vérszerű, anyagiasult halál, színtiszta eszenciája csöpög, és karját vidám komótossággal emeli fölém. Ebben a pillanatban életem, puszta létezéssé degradálódik. Nem lehet itt vége utamnak. Nem fejeződhet be így, és itt. A kar meglendül, hallom, ahogy szeli a levegőt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése