Kinyitom a szemem. Sötét van. Nagyon sötét. És fagyos hideg, mely már kopogósra fagyasztotta testem. Mozdulni nem tudok. Semmi fény, ám önnön testemet mégis tökéletesen látom, mintha csak teljes fényárban úsznék. Most tudatosul csak benne, az utolsó kép amit láttam. Egy elfajzott teremtmény készül lecsapni rám. Ezek szerint elért, bár hamarabb vesztettem el eszméletem, minthogy a fájdalom elérhetett volna. Tehát akkor most halott vagyok, és ez a túlvilág. Nem egészen ilyennek képzeltem el. Sőt… egyáltalán nem ilyennek. Egyedül, a sötét hidegben, és abszolút csendben. Tényleg. A csend. Eddig nem vettem észre. Túl nagy. Félelmetes. Félek is, hisz innen már bizonyosan nincs tovább.
De vajon van még ezen túl is valami? Remélem, nagyon remélem. Alig pár pillanata tértem magamhoz, de már most elviselhetetlen az érzékeimet terhelő ingerek totális hiánya. De nincs fájdalom. Első ránézésre, már amennyit látok magamból, hisz fejem nem mozdul, nem látok sérülést, vagy sebet testemen. És lebegek a semmiben.
Ebben a pillanatban egy fénypötty jelenik meg felettem, hogy éppen rálátok. Nem tudom milyen messze lehet. Ebben a térben, nincs viszonyítási alapom, ami alapján felmérhetném a távot. Éppúgy lehet karnyújtásnyira tőlem, mint fényévek távolában. És ott van még egy, meg még egy. És egyre több mindenfelé. Ez elmúlt pillanatokban több ezer, vagy talán millió jelent meg körülöttem. Mindegyik lüktetve, lassan növekszik. Egyre nagyobbak. De nem is! Én zuhanok feléjük, de sosem érem el őket. Ismerős alakzatot látok kirajzolódni jobb oldalt. Ezek csillagok. Atyaég, ezek csillagok! Még mindig nem vagyok képes elfogadni, hogy ez a túlvilág. Túl csodálatos az egész, és mégis komoran jeges, és lehangoló. A csillagködök színes kavalkádja, ahol új csillagok születnek, szépen lassan, szinte a semmiből, hogy később bolygókat gyűjtsenek maguk köré, és talán életet neveljenek rajtuk. A galaxisok tekeredő, vagy éppen elnyúló csápjai, amelyek mintha végtelen számú karácsonyfaégőből lennének kirakva. Szebbnél szebb színekben pompázó gázóriások, kisebb bolygók, egy-egy elsuhanó üstökös. Üstökös. Mint én. Magányosan, jéggé fagyva járja útját a végtelen térben, soha célba nem érve.
Talán már évmilliók óta sodródok, a jeges, sötét űrben, mozdulhatatlanul, akaratlanul. Mindvégig azon gondolkoztam, hogy hogy kerültem ebbe a végtelen térbe. Emlékeim távolában rémlik még, hogy meghaltam, de mostanra már értelmét vesztette az alap kérdés, „hogy miért?”. Kezdek beletörődni, az idők végéig itt ragadtam. Bár még mindig nem vagyok hajlandó elfogadni a tényt, hogy ezen túl nincs semmi.
A téboly feneketlen mélységei, még nem tudom, hogy nem rántottak magukba. Az eltelt idő, szörnyen sok, amit itt töltöttem már, ebben az állapotában a létezésnek. Bárhol is vagyok. Igazából csak a kíváncsiság, és végtelen türelem tartott eddig épp eszemnél. De most már az is kezdett elfogyni, és lassan a csalódottság vette át a helyét. Ám önmarcangoló, depresszív hangulatomból fel kell, hogy ébredjek, mert az egyik csillag egyenest felém tart. Vagy én őfelé. Már nem is tudom.
Újabb évek ezrei, vagy százezrei teltek el, mire a csillag hője először érintette meg dermedt arcom. Eleinte a legfenségesebb gyönyör volt, ahogy lassan újra felmelegedett testem, és tagjaimat elengedte a jég. Újra tudtam mozogni, nem mintha sok értelme lett volta. De már mozdultam. És most!? Most már a legmélységesebb kínt okozza számomra, a perzselő forróság, ami csak nőttön nő, ahogy közelebb érek. Egyenesen bele. A nap koronájából felcsapó fényév hosszú lángnyelvek már teljességgel elleptek. Körülfolynak és elemésztenek. A kín elviselhetetlen, kárt mégsem okoz testemben. Inkább csak a lelkemben érzem a fájdalmat. És újabb hosszú évezredek következnek, ezen körülmények között, amikor már a leghevesebb a tűzvihar, és már a tudatom is tüzet fog, amikor már bármerre nézek, csak hófehér tüzet látok, akkor történik valami. Hirtelen abba marad az egész, arcomat hús levegő cirógatja. A csillag magjában egy bolygó van. Irdatlan méretű, és zöld, kellemes, illatos. És én afelé a zöld felé zuhanok, ami jelen pillanatban egy egyetlen vágyam. Egy újabb cél. Egy újabb világ. Egy újabb lehetőség. Nézzük hát meg, mit tartogat ez a világ nekem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése