Egészen közel lépek hozzá, szinte már összeér a testünk. Átfogom a derekat, és magamhoz húzom. Nem látom már, ahogy kéjes mosoly fut végig az arcán, csak érzem, ahogy megvonaglik egy pillanatra a kezeim között. Szorosan ölelem, a fejemet a nyakába hajtom, arcom a hajába túrom és mélyen belélegzem a teste, és egész lénye illatát. Édeskés, finom illat tölti meg orrom, semmihez sem hasonlítható. Érzem a nyaki ütőér meleg, ritmusos lüktetését, a mellkas emelkedését, és sülyedését minden egyes lélegzetvételkor. Érzem, ahogy kíván, és én is őt. Istentelenül erős a vágy, hogy végre megszerezzem magamnak, hogy belekóstoljak, hogy magamba szívhassak mindent, ami Ő. Itt, alig néhány mozdulatra, alig néhány pillanatra, leghőbb vágyam beteljesülésétől mégis visszább lépek. Nem tehetem. Nem mocskolhatom be ezzel. Túl értékes számomra, túl sokat jelent nekem. Mindent Ő jelent nekem. És még azt sem tudom kicsoda.
De a vágyak, a késztetések! Túl erősek. Újra odalépek, Ő csak meglepetten néz, miért húzódtam hátra az imént. Ismét a nyakába hajtom fejem, harapásra nyitom számat, szinte már érzem a ahogy a tűzforró vére elönti a számat, a fémes ízt, a kéjes érzetet, amit a torkomon végigcsorgó vér okoz, ahogy puha, lágy bőre hozzáér az ajkaimhoz. Hallom ahogy felsóhajt, amint fogaim belemélyednek tökéletes nyakába, hallom ütemesen dobbanó szívét, és érzem a nyelvemen az erek lüktetését. Csodás érzés, már-már eufóriába torkolló, orgazmusszerű. Neki még annál is jobb érzés, mintsem szavakkal el lehessen mondani, vagy hogy emberi elme felfogni lenne képes. Tökéletesen eggyé válva, ott állunk, teljesen keveredik lényünk. Sokáig, nagyon sokáig ott is maradunk.
Csak ez a vágyam. A leghőbb vágyam. De még mindig nem tehetem. Valami nem engedi. Pedig nagyon akarom. A világon a legjobban. Így hát újfent hátra lépek, szomorúan nézek a szemébe. Csak csalódottságot, végtelen vágyat, és tüzet látok ott. És azt, hogy teljesen tudatában van, hogy nem tehetem, hogy nem tehetjük. Őt is csak ez tartja vissza attól, hogy belém kóstoljon. Fél, ha megízlel akár egyetlen cseppet is a véremből, akkor már nem lesz megállás. Mohón, az utolsó cseppig kiszívná.
Mi legyen hát? Forduljak meg, és mennyek el? Messzire? Örökre? Nem! Azt nem akarom, pedig tudom, hogy mindkettőnknek ez lenne a legjobb. De nem fogom itt hagyni, nem fogom magára hagyni. Vigyázni akarok rá, törődni vele. Itt lenni mellette minden egyes pillanatban, amikor valami fontos történik vele, hogy együtt nevessek, vagy éppen sírjak vele, hogy akkor is itt legyek amikor más már régen magára hagyná.
Nem igérek semmit, nem teszek semmit, de maradok, és óvón ölelem, amíg csak lehet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése