Fekete szárnyak neszezése veri fel az éj csendjét. Fönt a mennyek magasában, egy sötét lény szeli az eget. Innen lentről is látni, hogy hatalmas egy teremtmény, talán még egy embert is képes lenne magával ragadni. ÓÓÓ most észre vett, és egyenest felém fordul. Várjunk csak, hisz ez egy ember, hatalmas angyalszárnyakkal, kezekkel, lábakkal. Ahogy közelebb ér, már látni a szemét is, mely jeges gleccserkék. Pillantása csontig hatol, egyenest lelkembe lát, érzem hogyan fagy meg a vér ez ereimben. Mind közelebb, és közelebb ér, én nem meg csak állok, és várom érkeztét. Lábam nem mozdul, mintha ólomból öntötték volna. Menekülni kéne, érzem. De a kíváncsiság tart ott . Ki lehet ez a fenséges teremtmény. Alakja erőt és hatalmat sugároz, és tekintete gonosz, ám bölcs is egyben. Nem félek tőle.
Elém érvén, lágyan landol, alig pár méterre tőlem. Szemét lassan rám emeli, felém emelt kezének ujjaiból karmok sarjadnak, és egyenest rám mutatnak.
- Ki vagy te? Talán a legfensőbb istenség, aki halottak bolyongó lelkeit gyűjti szárnya alá, hogy aztán magával vigye a csillagok fényébe?
De az csak néz, lassan felfordítja kezét, és ujjával magához int. A lábaim béklyóban tartó erő engedni látszik, és saját akaratomból lépek felé. Orrom már szinte karma hegyéhez ér, mire megállok. Még mindig nincs bennem félelem.
- Ki vagy te? – kérdem ismét.
- TE, ki vagy ember?
Hangja lágy, ám mégis szinte ágyúlövésként hat a csendben. Kezét lassan leengedi már, és csak bámul tovább. Fejét kissé félrebillentve vizslat azokkal a jéghideg szemekkel. Mit akar ez tőlem?
- Mit akarsz tőlem?
Mintha kérdésem el sem hagyta volna ajkamat, megfordul, és már újra a magasban van. Még egy pillanatra visszafordul, de aztán szárnyal tovább….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése